Soma-san hátizsákkal Japánban - 3. rész: Megérkezés Japánba- az első élmények

Az előző részben Soma két hónapos utazásának előkészületeivel ismerkedhettünk meg. Megtudhattuk, hogy milyen szempontok alapján állította össze az útitervét, milyen költségek merültek fel, és hogyan készült az extrém körülmények közötti megpróbáltatásokra. Ebben a részben Soma arról mesél, hogy milyen élmény volt megérkezni Japánba, és hogyan teltek a kint lét első napjai.

Kakehashi: Hogy telt a kiutad és milyen érzés volt belépni az országba?
Soma: Délelőtt volt az indulásom, úgyhogy nem kellett hajnalban kelnem, előző nap viszont még dolgoztam, ezért fáradt voltam. Szüleim vittek ki a reptérre, ahol egy gyors búcsúzkodás és egy „hülye vagy fiam, hogy ilyenbe vágod a fejszéd’’ megjegyzés után már nyargaltam is a váróba.
A LOT-tal utaztam Varsóba (kb. 1.5 óra) és ott szálltam át, mivel nincs közvetlen járat Japánba. Ott volt 3 órám felkészülni a 9 órás tokiói járatra, és ez idő alatt megcsináltam az első videókat. Mondanom se kell, nagyon fura volt magamat venni, ez látszik és hallatszik is majd a felvételeken. Nem voltam túl természetes, idő kellett ahhoz, hogy megszokjam a kamerát… A 9 órás ücsörgés a repülő turista osztályán nem volt egy wellness élmény, úgyhogy szenvedtem nagyon. Pláne, hogy nem tudok ülve aludni. Megnéztem 2-3 filmet, hogy teljen az idő, viszont Oroszország felett életem egyik legszebb napfelkeltéjét láthattam a horizonton, mindezt 10 ezer méter magasan. 

Miután megérkeztem, gyors pecsételés, aztán hagytam is el a Narita repteret. Bevonatoztam Tokióba, hogy onnan zúzzak tovább az első úticélomhoz, Nikkoba. Mivel új volt az ország és a közeg, plusz fáradt is voltam, ezért az első belföldi utazást nem stoppal, hanem vonattal terveztem.

Ezt láttam először Tokióból...

Az átszállás Asakusában volt, s mivel 2 órás szabadidőm maradt, ezért bolyongtam kicsit a környéken. Nézegettem kívülről a Senso-ji templomot. Ez volt az első hely igazából, amit láttam Japánban, és ide is értem vissza 59 nap elteltével. Később épp ezért volt egy erősen nosztalgikus, felemelő és emócionális pillanat nekem 59 nap után ugyanott állni és rájönni, ez a hely volt nekem a kalandban kezdet, és a vég is. (július 7-én ide érkeztem, és szeptember 3-án este innen indultam ki a reptérre)
Ott éreztem először, hogy végre megérkeztem oda, ahová annyi éve vágyakoztam. Viszont a teljes eufória akkor még nem kerített a hatalmába. Talán a fáradtság miatt, nem tudom, de nem voltam képes átérezni annak a jelentőségét, hogy mi is történik velem. 

Kakehashi: Mikor és hogyan tudatosult benned, hogy "megérkeztél" lélekben is?
Soma: Minden embernek vannak elvárásai, bárkivel, vagy bármivel kapcsolatban, legyen az egy telefon pl., vagy egy síelés. Nálam azért volt egy kicsit extrább ez az utazás, mert annyi éven át készültem rá. Többször elképzeltem, vajon milyen lesz majd élőben?  Kicsit olyan ez, mint a karácsonyi ajándék. Sokat várunk rá, aztán ha nem azt kapjuk, amit vártunk, az rossz érzés. Senki sem szeret csalódni, ezért igyekeztem arra törekedni, hogy átengedjem magam a sodrásnak, és ne tegyem magasra a lécet elvárásokban.  

Az első napokban, az első héten folyton azt mondogattam magamnak, hogy „Hé, itt vagy végre Japánban!”, de őszintén bevallom, hogy még mindig nem tudtam felfogni igazán. Aztán elfelejtettem ezen rágódni. Eltelt a két hónap és hazajöttem. Egyik barátommal szeptemberben Pesten sétálva beszélgettünk, és kérdezgetett a kinti kalandokról. Volt egy fontos kérdése: „Na, és olyan volt amilyennek elképzelted?’’  Akkor esett le, hogy miután kint elengedtem a rágódást, onnantól kezdve nekem az a 2 hónap egy valódi flow élmény volt!
Úgyhogy azt kell mondanom, kellett egy kis idő, nagyjából egy hét, amire elfelejtettem magyarnak, egyetemistának, és edzőnek lenni. Onnantól viszont a széllel együtt szálltam, a vízzel együtt folytam. Együtt nevettem a japánokkal, együtt imádkoztam velük a szentélyekben, és együtt is utaztunk.

Kakehashi: Milyen érzéseid voltak az első napokban? Miben volt számodra új és szokatlan a japán környezet, az emberek és a kultúra?
Soma: Csak ismételni tudom önmagam: nem volt min meglepődnöm éveken át tartó olvasás és ismerkedés után. Persze, máshogy néznek ki az emberek, mint itthon. Másik oldalon közlekednek. Nincs szemét (illetve van, de Magyarországhoz képest minimális). Nem dohányoznak az utcán az emberek. Mindenki türelmes és udvarias. Hatalmas sorok állnak - főleg ebédidőben- bármelyik kifőzde előtt. Van egy jellegzetes hangja a zebrának, amit animékből már ismertem. Van egy jellegzetes hangja a 3 nagy konbini ajtajának nyitáskor (konbini= éjjel-nappali kisbolt). Olyan autókkal közlekednek, amikkel mi itthon a vidámparkokban dodgemezünk. Rettentő sokat esik az eső, és olyan pára van, mint a gőzfürdőkben. Minden a helyén van, és tűpontosan. Minden le van betonozva, még a beton is. Tele van hegyekkel az ország. Ami nem hegy, az vagy folyó, vagy rizsföld, vagy város.
Ez Japán. A párhuzamok és ellentétek országa, ahol egymás mellett épül a buddhista templom és a 300 méteres Tokyo Tower. Egyszerre modern, és hagyományőrző. Ez az az ország, ahol reggel öltönyben megy a 40 éves salaryman dolgozni, este pedig egy cosplay jelmezben kortyolja az asahi super dry-t. Van ennél kafkaibb kultúra? Van még egy ilyen ország a világon? Imádom!

Kakehashi: Milyenek voltak az első élményeid? Az első éjszakád/ stoppolásod/ városnézésed?
Soma: Ugye ott hagytam abba, hogy megérkeztem Tokióba, majd vonattal mentem tovább Nikko-ba. Késő délután volt már, amikor elindultam, szóval tudtam, nem lesz sok időm a bámészkodásra. Aztán megjött a Jetlag. Úgy zuhant rám a 16 órás út összes fáradtsága, mintha most küzdenék az aranyért az olimpiai döntőben. Ez nem is lett volna baj, csak hát Tokió-Nikko közt egyszer át kellett volna szállnom. De elaludtam, és a kalauz keltett, hogy „végállomás öregem, szálljál már le légy szíves’’. Fogalmam se volt, melyik állomáson vagyok, csak azt tudtam, hogy az átszállásra mindössze 3 percem van és hát a japán közlekedés éppen a pontosságáról ismert, nem olyan, mint a MÁV. Úgyhogy ami volt vonat szemben, arra gyorsan felugrottam. A sors keze, hogy végül nem Vlagyivosztokban kötöttem ki, hanem Nikko-ban.

Elaludtam Nikko felé a vonaton.

Nagyjából este 6-ra értem oda. Kicsit sétálgattam, de már minden látnivaló zárva volt. Kerestem egy helyet éjszakára, és a választás egy északabbra levő üres parkolóra esett. Közel volt a másnapra tervezett helyszínhez, és egy bolt is volt a közelben. Olyan fáradt voltam, hogy este 9-re el is aludtam. Csak remélni tudtam, hogy nem támad meg senki, és a rendőrök is békén hagyják ezt a "hajléktalant’’.  Szerintem ez volt a 2 hónap legjobb alvása sátorban. Másnap felkerekedtem, megnéztem a lenti templomokat, szentélyeket, a gyönyörű híres-nevezetes Shinkyo-bashi hidat. Majd következett a kinti létem talán legnehezebb pillanata.

Az első éjszaka

Shinkyo híd

Toshogu szentély

20 km-re volt a Chuzenji-ko tó és a vízesés, ami 4 óra séta a csodás Irohazaka szerpentinen. A 4 órás sétát nem tartottam annyira csodásnak, úgyhogy stoppolnom kellett. Akkor Japánban először…Remegő kézzel, egy darab tábla nélkül, mint az igazi hippik, nekiálltam stoppolni. És úgy 2 perc után fel is vett egy apuka a lányával. Annyira örültem, hogy el se tudom mondani. Hiába, az elsőre mindenki emlékszik…

A poén az volt (amire később még lesz ezer példa), hogy ők nem is arra mentek, amerre én akartam. Ezt szó szerint értsétek. A tó az jobbra volt 20 km-re, ők meg balra mentek volna, de miattam tettek egy félórás kitérőt. Eszméletlen! De mondom, később még ezer ilyen sztorim lesz a japánokról. 

Az első stoppolás

Mivel a tó majdnem 1300 méter magasan van, és az esős évszak közepén jártunk, ezért kis csalódásként éltem meg, hogy a felhőkön kívül tulajdonképpen semmit sem láttam. Na jó, a tavat igen. Az igazi látnivaló a vízesés lett volna, de abból viszont semmi sem látszódott. Csináltam egy képet a vízesés helyéről azért, hogy mindenki elhiggye ott voltam.
Gondoltam, majd Google-n megnézem… otthon… 

Chuzenji tó- Ott voltam...

Kakehashi: Voltak-e érdekes kalandjaid az első napokban?
Soma: A tervem az volt a beosztásom szerint, hogy innen visszastoppolok Nikko-ba, majd onnan Yokohama-ba. Mivel ez kb. 200 km-es táv volt, és délután 3 körül járt az idő, iparkodnom kellett. Felvett egy srác egy vadi új Subaruval, kidobott a vonatnál, én meg onnan nekiálltam sétálni a legközelebbi autópálya felhajtójáig. Elnéztem a térképet, amit viszont csak későn vettem észre, úgyhogy a 2 km helyett 10-t túráztam. Leültem pihenni egy boltnál, ahol odajött hozzám egy nálam fiatalabb srác (Ueno-san), hogy mit csinálok. Mondtam neki, hogy stoppolnék Yokohama-ba, mire ő erre, hogy mindjárt jön, ne menjek sehova. Bement a boltba, kijött, és mondta, hogy egy darabig elvisz, és itt egy kóla, nekem vette. Hát én nem jutottam szóhoz. Beültünk a vadi új Audijába (nem mindenkinek van új autója ott sem, de ez egy ilyen szerencsés nap volt), és elvitt a pályán egy nagy parkolóig, ahol mindent megköszöntem neki, majd elváltunk. 

Ueno san

Elmentem a mosdóba majd, amikor jöttem kifelé, megszólított egy 50-es pasas, hogy és én stoppos vagyok-e? Mondtam, hogy igen, és Yokohama-ba tartok. Erre azt mondta, hogy addig nem tud elvinni, mert ő Chiba-ba megy (Tokyo mellett egy város), de másnap tudunk együtt menni, mert ő meg a fiával fog találkozni Shinjukuban (Tokió egyik kerülete). Mondtam neki, hogy oké, és már hasítottuk is az autópályát együtt. Kiderült pont Nikko-ban dolgozik egy hotelben, amire emlékeztem is. Tök sokat tudott a magyarokról, és jót beszélgettünk.
Itt kell megjegyeznem, hogy az egy általánosan rossz sztereotípia, hogy a japánok nem beszélnek angolul. Nem mernek inkább megszólalni, mert félnek, hogy hibát vétenek. Szóval általánosságban nem igaz, hogy egyáltalán nem beszélnek.  Aki viszont igen- mint a fenti példák is mutatják - az kifejezetten jól.

Elértük a házát, mondta, hogy megérkeztünk. Én meg mondtam neki, hogy akkor keresek valami helyet, felverem a sátrat, és holnap találkozunk a kocsijánál. Erre nevet egyet, és mondta, hogy ne hülyéskedjek, van nála hely, húzzam meg ott magam. Kicsit félve ugyan, de elfogadtam a lehetőséget. Végül is ki tudja, mikor tudok egy jót zuhanyozni és ismét ágyban aludni? Főzött spagettit kettőnknek, megittam egy üveg bort, amit nekem vett (meg még két doboz sört is), én meg megkínáltam a laposüvegemben rejtőző szív-és kerítésszaggató pálinkámmal. Annyira nem jött be neki… De jót mulattunk legalább. A második estém Japánban már vendégségben telt. Wow, vajon mi minden vár még rám?
Arai-sannal másnap reggel fél 5-kor keltünk, együtt utaztunk egy darabig, majd elváltak útjaink Megadta a telefonszámát, és mondta, hogy ha jövök visszafelé Tokióba, igyunk meg együtt valamit! Tényleg fantasztikus ember volt!

Arai san és én.

Arai san lakása

7 órakor már a Yokohama Stationnél voltam, és nekiálltam felfedezni egy újabb várost, és ahol igazi kaland nem várt rám. Egy klasszikus városnézésem volt mindössze. Délután nyargaltam tovább Kamakurába, az egyik ősi fővárosba. Hogy ott viszont mik történtek velem, azt majd a következő blog bejegyzésben fogom csak elmesélni. Annyit azért előzetesen elárulok, hogy innentől szabadult el a lelkem, és lett egy igazi freedom és flow élmény az utazásom!