Soma-san hátizsákkal Japánban - 1. rész: Bemutatkozás

Főhősünk, Soma extrém kalandokkal teli körutazása Japánban két hónapig tartott. Egy szál hátizsákkal tett meg 4000 km utat stoppolva és vadkempingezve. A csodálatos élményeit és tapasztalatait feldolgozó cikksorozat a kalandor bemutatkozásával, és egy összefoglaló YouTube videóval indul.

Kakehashi: Kérlek, röviden mutasd be magad az olvasóknak! Mit kell tudni rólad?

Soma: Csekeő Soma vagyok, jelenleg a húszas éveim vége felé haladok megállíthatatlanul. Egy Budapest melletti városban, Törökbálinton nőttem fel, és itt élek most is. Nagyon szeretem ezt a vidéki-nagyvárosi kettősséget. Ha akarom csend és béke vesz körül, de ha társasági életre vágyom, 15 percen belül Budapesten vagyok. Ezt a fajta ambivalens párhuzamot később Japánhoz való kapcsolódásomban is észre lehet majd venni. Amennyire megfog a vidéki hagyományőrzés, úgy a metropoliszok nyüzsgő miliője is nagyon tetszik.

Jelenleg a Testnevelési Egyetemen tanulok (már egy jó ideje…) tanárszakon, de évek óta dolgozom alkalmi és rendszeres jelleggel edzőként, oktatóként és táboroztatóként. Huszonhét évesen elmondhatom magamról, hogy ez a 11. évem pedagógusként. Nagyon szeretem a szakmámat, mert kell hozzá hivatástudat és sok szeretet is, másként nem is menne. Az FTC-ben 3 éve vagyok úszásoktató, a XII. kerületben pedig 10 éve sportszervező és versenybíró. Nagyon élvezem mindkettőt, mert remek a közösség, és folyamatos támogatást kapok a japános dolgaimhoz is.

Hogy miért ezt az utat választottam? Elsődlegesen igazából nem is ezt szerettem volna. A Nemzetvédelmi Egyetem Rendészettudományi karára jelentkeztem bűnügyi nyomozónak, mert elképzeltem milyen vagány lenne egy amerikai old timer autóból kiszállva Columbo-t játszani itthon. Aztán nem vettek fel, és kellett egy B pálya. Ez lett a TF. Nem mondom, hogy megbántam, de ha előbb jut eszembe Japán, akkor biztosan egy japán szakot jelöltem volna meg a felvételin. Erről majd még később…

Kakehashi: Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba Japánnal és a japán kultúrával?

Soma: Az ember akarva-akaratlanul sok mindennel kapcsolatba kerül, még akkor is, ha az adott pillanatban nem realizálja, mert nem érti, nem tudja hova tenni. Ezzel arra akartam célozni, hogy engem nem az anime kultúra szippantott be, pedig természetesen öt évesen imádtam a Dragon Ballt, hét évesen a Pokemont, csak akkor még nem tudtam, hogy ezek japán mesék. Később már tudatosan néztem japán filmeket, mert tetszett az általuk sugallt kultúra és hangulat. Akárki akármit mond „Az utolsó szamuráj” című film zseniális. Bemutatja Japán ideológiai válságát, kettősségét, és azt a mély kultúrát, ami átszövi a hétköznapokat. Ez a film volt talán az első olyan trigger pont, amikor felismertem, hogy nagyon tetszik ez az ország és a kultúrája.

Emellett még az óvodában elkezdtem karatézni, de annyira kicsi voltam, hogy elég tiszavirágúra sikeredett a történet. Aztán ahogy szokott lenni, a legjobb barátokat követtem és én is elkezdtem judozni. Ez annyira megtetszett, hogy bár a barátaim leléptek, én viszont még 6 évig ott maradtam. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a sport terén szerencsés alkat vagyok, mert sportos családban nőttem fel, és valahogy jó érzékem volt mindenhez. Kellően motivált is voltam- ergo mindenben első akartam lenni - úgyhogy a judoban is megmutatkozott némi tehetség. Viszont gyerekként nem voltam egy könnyű eset, nem megfelelően kezeltem a problémákat és a vereséget.

Azt nem mondom, hogy rossz gyerek voltam, de egocentrikusként egy rossz szituáció után egyik napról a másikra otthagytam a judot. Ez az egyik olyan dolog az életemben, amit már máshogy csinálnék. Nem csak azért, mert volt bennem potenciál, és máig hiányérzetem van, hogy nem értem el valami kimagasló eredményt sportolóként, hanem azért is, mert nagyon sokat kaptam az edzőmtől, Grunda Zoltántól, és nem ezt érdemelte tőlem. Azután az ominózus rossz szituációs edzés után egyszerűen nem mentem többet. Nem köszöntem el, nem köszöntem meg neki semmit, és azóta se beszéltünk. Sajnálom!

Kakehashi: A japán kultúra melyik szelete áll különösen közel hozzád?

Soma: Bármilyen meglepő - és ezen sorokat olvasva apám bizonyára aggódik, hogy nem zuhant-e rám írás közben a plafon - de szeretem a rendet, a tisztaságot. Ez persze nem egy kényszeres, autisztikus tulajdonságot jelent, de mindennek megvan a szobámban a helye, és szeretem a tiszta házat, a rendet. Aki ismeri a japánok hétköznapjait, az tudja, hogy papucsra váltunk az előszobában, a WC-ben pedig másikat használunk, de még hosszan sorolhatnám a szokásaikat.

Kifejezetten szeretem a letisztázott szabályokat is, amikor semmit se kell kitalálni, és félni attól, vajon most ez jó-e így, másnak nem okozok- e bajt stb.? Sajnos itthon, de az egész Nyugaton mindenki úgy viselkedik, ahogy akar, mert az individualizmus fontosabb, mint a kollektivizmus. Nem tudunk türelmesen sorba állni, tolongunk, de ha mások türelmetlenek velünk, akkor a mi hangunk a legnagyobb, hogy ez nem fair. Megköveteljük a tiszteletadást, de mi már nem kérjük magunkon számon a megfelelő stílust és viselkedést. Ami talán leginkább megfogott Japánban az az, hogy iszonyatosan képesek együttműködni, szabályokat betartva élni, és másnak nem okoznak kellemetlenséget. Nem mondom, hogy ez mindenképpen előnyös minden helyzetben, de mint társadalom és közösség, nálam ötöst kap.

Apró közbevetés, hogy sokan keverik a tiszteletet, az illemmel. Az egyik Japánban élő magyar youtuber szokott erről sokat beszélni, mert szeretné, ha nem fetisizálnánk a japánokat, hogy nem tökéletesek. Attól, hogy meghajol előtted valaki, még nem biztos, hogy tisztel is. Viszont illedelmesen, udvariasan viselkedik, mert ez a norma. Bárcsak itthon is minden metróra felszálláskor ezt érezném…

Kakehashi: Milyen okból határoztad el, hogy belefogsz egy ilyen út megszervezésébe?

Mi inspirált és mi volt a célod vele?

Soma: Említettem, hogy a Testnevelési Egyetemre járok. Igazából nem volt kifejezett érdeklődési köröm, nem volt egy fix hobbim, és nem voltak terveim a jövőmet illetően sem. Éltem a hétköznapi életemet, ahogy mindenki. Aztán az első szemeszter első napján megismerkedtem egy sráccal a csoportomból, akit ma már az egyik legjobb barátomnak tartok. Kiderült, hogy éveket karatézott ő is. Dumáltunk mindenféléről, Japánról és a küzdősportokról is. Így teltek a napok, hetek, hónapok.

Aztán a 2014-es év második félévben valami villámcsapás jelleggel -nem, ez nem az a film…- belém ütött. Megvilágosodott bennem, hogy imádom Japánt. Éreztem, hogy nekem ki kell oda mennem turistáskodni, sőt idővel ki kell majd költöznöm is, mert ott szeretnék élni. Vagyis én magam akarok lenni Tom Cruise a saját rendezésű utolsó szamuráj-os filmemben. Na, innentől kezdtem el tudatosan érdeklődni a japán kultúra iránt: nekiálltam megnézni az animéket, a japán filmeket. Így lettem Hayao Miyazaki, Hisaishi Joe, Mifune Toshiro, Kurosawa Akira és Takeshi Kitano fan. Megnéztem az összes ismeretterjesztő filmet, elolvastam az összes Japánról szóló könyvet. Megnéztem a magyar nyelvű blogokat. Végigpörgettem az összes magyar és angol nyelvű Youtube videót, amit Japánnal kapcsolatban találtam. Elkezdtem autodidakta módon japánul tanulni, és az összes lehetséges eseményre, rendezvényre igyekeztem eljutni, ahol a japán kultúrával ismerkedhettem.

Aztán jött még egy nagyon fontos lépcsőfok: megvettem vagy tíz útikönyvet, és elkezdtem kiírogatni a látnivalókat. Melyik városban, mit, hol érdemes megnézni, és mindezt mennyiért lehet kivitelezni? Igazából az első Japán utamat egy olyan „kultúrsokk” -nak terveztem, mint pl. az első igazi csókot egy szerelemben. Emellett egy jó tapasztalásnak is, hogy mit látok és érzek kint? Bejönne-e, ha kiköltöznék, és ott tanulnék, dolgoznék?  És hogy miért így rendeztem az egészet egy sátorral és hátizsákkal stoppolva? Három oka volt: a kaland, az alacsony költség, és az, hogy szerettem volna Japán igazi arcát megismerni.

Kezdjük a költségekkel: egy átlagos, 10 napos japán körutazás, nem öt csillagos szállással, nem is teljes ellátással, költőpénz nélkül cirka 1 millió forint. Én 2 hónapot voltam kint fele ennyiért. Kell még ecsetelnem? Nem hiszem. Persze azért ebben rengeteg áldozatvállalás is volt. Nem egy memóriahabos matracon aludtam, és elég sokszor még a sátorban is eláztam…

Igazi Japán: sose értettem azt a fajta turizmust, hogy megnézzük fényképen és videón a TV-ben, majd elmegyünk egy rakás pénzért oda. Lefényképezzük, levideózzuk, aztán hazajövünk, és azt hisszük, milyen baromi jól éreztük magunkat és milyen lenyűgöző az a kultúra. Én az ország igazi arcát akartam látni, a hétköznapokat. Találkozni a mindennapi élettel, a hétköznapi emberekkel. Megismerni a valót, az igazat, nem a csillogást és a mázt. Ne felejtsük el, hogy nekem volt egy hosszútávú tervem, és az élhetőséget szerettem volna megtapasztalni. Eljutni oda is, amit a NatGeo nem írt le, beszippantani a hangulatot, azt a mélységet, ami ott körülvesz. Átélni, felfedezni az ismeretlent. Hogy tényleg én lehessek Tom Cruise „Az utolsó szamurájból”, vagy a 2010-es évek William Adams-e.

Kaland: ennek a margójára két fontos részletet kell megosztanom a néző (olvasó) közönséggel. Én úgy mentem ki Japánba vadkempingezni és stoppolni, hogy egy kezemen meg tudtam előtte számolni, hányszor stoppoltam és hányszor vadkempingeztem életemben. A már említett jóbarátom volt az, akivel egyetemi keretek közt először próbáltam ki a sátrazást. Poénból csináltunk olyat is, hogy az erdő közepén hallgattuk éjszaka remegve a baglyok huhogását, a bokrok-gallyak recsegését, ropogását. Később volt hasonló élményem Horvátországban is. Nagyon megszerettem az ilyen utazások hangulatát, vagyis azt, hogy bárhol letáborozhattunk, amikor jólesik. Meg hát egy fillérbe se került az egész.
Stoppolni is összesen kb. 10 alkalommal volt lehetőségem Japán előtt. Itt is mérvadó szempont volt az olcsóság. Persze le kell mondani sok mindenről, és alkalmazkodni is kell. Nem biztos, hogy felvesznek, nem biztos, hogy addig visznek el, amíg szeretnéd, és lehet nem egy limuzin áll meg, hanem egy szekér.
Úgyhogy mondhatjuk, hogy különösebb referencia nélkül vágtam neki Japánnak, de azt hiszem elég expertre gyúrtam magam a témában. Alsóhangon 4000 km-t stoppoltam, és két hónapot sátraztam nagyvárosban és erdőben egyaránt.

Kakehashi: Miért esett 2019 nyarára az utazás időpontja, és miért döntöttél a 60 napos kintlét mellett?

Soma: Teltek az évek, és kezdtem egyre több kritikát kapni, vagyis inkább kis élcelődéseket barátoktól és családtól egyaránt, hogy „Soma te egy hangember vagy, mert csak mondogatod’’, „Sose fogsz kimenni’’, „Ki hallott már ilyet, hogy Japánba sátorral stoppolva’’. Úgy éreztem, hogy talán ki is nevetnek a nagy szám miatt. Azt tudtam, hogy a 2020-as Olimpia előtt szeretnék utazni, mert a tömeget el akartam kerülni (akkor még nem tudtuk, hogy jön ez a járvány).

Vészesen teltek a napok…Az egyik este ezen elmélkedtem otthon, amikor úgy felidegesítettem magam azon, hogy az utolsó lehetőségem lenne utazni, és már kb. mindenki kinevet, hogy lementem a nappaliba, ahol épp családi ismerősök voltak szüleimnél vendégségben, és megvettem az első, legolcsóbb repjegyet, amit azon a nyárra lehetett. Majd becsuktam a laptopot, és mondtam anyámnak, hogy július 6-tól szeptember 5-ig nem leszek itthon. „Igen? Lementek a Balatonra haverokkal?’’ „Nem. Japánban leszek…” -válaszoltam. Egy pillanatra csend lett az ott ülő 10 ember között, aztán elkezdtek nevetni. ’’Mennyit ittál Soma?” Mondtam nekik: „Nem vicceltem, most vettem meg a repjegyemet.’’ – majd meg is mutattam nekik.
Aztán már jött is a „Hűha” meg a „Bolond vagy te fiam…”.

Eredetileg augusztus 1-től- augusztus 31-ig szerettem volna kint lenni, ez belefért volna a suliba is, melóba is. Mivel viszont ’’Na, majd én megmutatom nektek, hogy tényleg kimegyek Japánba’’ felindulásból néztem meg a repjegyeket, egy jóval olcsóbb, viszont korábbi indulású jegy mellett döntöttem. Emiatt azonban az egész utazást át kellett ütemeznem. Két hónapom maradt összesen az újra tervezésre.
Hogy pontosan hogyan is zajlott a felkészülés?  Erről a következő epizódban fogok mesélni

Addig is kedvcsinálónak nézzétek meg az összefoglaló videómat!