Soma-san hátizsákkal Japánban - 7. rész: Irány Shikoku, a japán mediterrán vidék!

Osaka, Kiotó és Nara után Soma Dél felé vett az irányt. Újabb élmények átélése, új barátok megismerése, csodás látnivalók és Japán mélyebb megértése. Az útinapló ezen részéből megtudhatjuk, hogy milyen élmények voltak a legmeghatározóbbak a számára ezekben a napokban.

Kakehashi: A Koya hegyet mindenképp szeretted volna megnézni. Mit kell tudni erről a látnivalóról, miért akartál odamenni és hogy jutottál el oda?

Soma: Az előző epizódból megismert Yusaku-san másnap reggel felvitt a hegyre, ami a következők miatt volt fontos nekem. Ez megint egy olyan állomás, ami nem igazán népszerű az átlag japánnak, nem hogy külföldieknek. 

Koya egy szent hely (igazából a hegyet sosem hívták így), a misztikum szerint, túlvilágba lépés előtt a lelkek itt kelnek át. Több zarándok útvonal vezet ide, közülük legfontosabb a Shikoku sziget 88 templomából álló, mely közel 1200 km hosszú, és itt van az utolsó állomása. Az útbaeső templomok, és a shingon buddhizmus alapítója, Japán egyik legnagyobb vallási formálója, Koukai szerzetes, a nagymester. Az ő mauzóleuma itt áll, Japán legnagyobb temetőjében, az Okunoin-ban. Ősrégi hatalmas fák, több, mint 200 ezer mohás kőszobor, és sírkő mindenhol. Nagyon más világ, de abszolút megérte ide eljönni. A japánok főleg az ilyen úticéljaim miatt respektáltak, mert még nekik is unikális volt, a kultúrájuk igazi bölcsője.

Ezután nekiálltam stoppolni a következő állomásom felé, Himeji-be. Egy kedves pár vett fel, egy AMG mercivel… Ők hiroshimaiak voltak, és mondták, hogy ha ott leszek, keressem meg őket, mert van egy hajójuk és meghívnak rá. Hogy éreztessék milyen tehetősek, elárulták, hogy van közel 20 cseresznyefájuk. Nekem is volt otthon egy, csak kivágtuk, mert megbetegedett. Erre olyan képet vágtak, mintha embert öltem volna. Természetesen ők is az az első boltnál megálltak, és feltankoltak üccsivel meg sütikkel. Himejiben, a pályaudvarnál tettek ki. 

Okunoin temető és a Koya san 25 méteres  Daimon kapuja

Kakehashi: Himejiben rengeteg kalandban volt részed. Elmesélnéd ezeket?

Soma: 3 említésre méltó esemény történt. Péntek este volt, amikor megérkeztem. Sétálgatva a városban, egy, az alkoholtól kellően felbátorodott srác egy motoroshoz odament, és annak az utasát elkezdte rángatni. Mivel ennek annyira nem örültek, ezért számonkérték. A segítségükre siető motoros haverok is elkezdtek kiabálni a részeg csávóval, meg néhányszor megrugdosták. Egy perc alatt kiértek a rendőrök, és a végén, igazoltatás nélkül, egy kézfogással elintézték az ügyet.

Ez volt a kint töltött 2 hónapom alatt az egyetlen affér, amit láttam, pedig éjjel-nappal kóboroltam,  vidéken és a 35 milliós Tokióban is… Itthon az első nap, hazaérkezés után egyből volt ilyenben részem. Japánban a rendőri intézkedés is érdekes volt a számomra, teljesen máshogy kezelték a helyzetet, mint ahogy tapasztaltam bárhol máshol a világon.  

Apró érdekesség, hogy aznap este vagánykodva, a prefektúra rendőrsége mellett sátraztam, ami akkora volt, mint a mi pesti rendőrpalotánk. Ez volt az első alkalom, ahol már kicsit bátrabb voltam.

Másnap megnéztem a várat, ami az Osakai-val ellentétben szemet gyönyörködtető volt, a legnagyobb és legszebb sokak szerint. A fehér kócsag vár azon 12 közül az egyik, ami eredetiként fent maradt, soha nem rombolták le. A második világháború alatt korommal vonták be, hogy ne legyen célpontja a bombázásoknak. Japán első világörökségi helyszíneinek egyike 1993 óta.

Kora este, egy padon pihenve, két nyugdíjas bácsi elkezdett beszélgetni velem. Ki vagyok, honnan jöttem, mit tudok Japánról? Valahogy szóba került, hogy a japánok fiatalosak, és megkérdezték, ők mennyinek tűnnek. Én kedvességből is, direkt alá lőttem, és 50-et mondtam. Erre mindketten elkezdtek nevetni, meghajoltak, átnyújtották a kezükben levő zacskót, és elköszöntek. Gondoltam biztos szemét van benne, és szánalomból odaadják ennek a szerencsétlennek, hogy dobja ki. Amint kibontottam a zacskót, egy díszes fadoboz volt benne, abban pedig 4000 yen értékű friss sushi. Nem kell remélem mondani, le voltam döbbenve. Csak azért, mert kedves voltam, így hálálták meg. Hihetetlen egy országba csöppentem. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy sushit ettem odakint. Olyan, mint az olaszoknál pizzát enni, ezért nem akartam magamnak venni. Még ha tényleg százszor finomabb is volt, mint itthon, bárhol a világon kapok.

Ezután rászántam végre magam az első mosásra. Persze fizethettem volna lottó ötösnyi 200 yent egy mosodában, de úgy voltam vele, ingyen is megoldom. Ezzel nem is lett volna baj, de az utolsó szett ruha volt rajtam, emiatt azt a hatalmas, kimondhatatlan mennyiségű 5 db zokni, póló, fehérnemű ruhakollekciót kellett tisztává varázsolnom. A helyi plázában, 2 órát töltöttem el ezzel az igazán izgalmas hadművelettel. Egyik kagylóban vízzel átmostam, másikban a mosószeres, szappanos vízben áztattam őket. Nagyon népszerű lehettem a WC-be betévedők szemében ezzel az akciómmal, nem tudtak tőlem kezet mosni. Én meg ilyen balta arccal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mostam a szennyest a plázában, mint ükanyáink a patak parton. Megfogadtam, soha többet ennyit, 2 adag szennyes után neki kell állnom, mert iszonyat sok időbe kerül.

Este egy iskolával szemközt egy parkolóban aludtam, a mosott ruhát pedig a sátorra és az esernyőkre teregettem. A bökkenő az volt, hogy éjjel eleredt az eső, illetve az iskolába igyekvő szülők is ’nagyon’ örültek, milyen jó helyen éjszakáztam. 

A Himeji várkastély kívülről, belülről, a kastély makettje és kilátás a városra

Kakehashi: Az utazásodat folytattad és egyre délebbre jutottál. Milyen helyeken jártál, és hogy hatott rád Honshu után Shikoku,a másik fősziget látványa?

Soma: Igen, másnap célba vettem Shikokut, Japán legkisebb főszigetét. Egy shinto pap és fia vettek fel. Ők menet közben meghívtak a privát templomukba Akashiban, és prezentáltak számomra egy rövid szertartást. A végén megkínáltak a világ legkeserűbb mugichájával (nyári, hideg árpa tea), amit egyébként megszerettem. Majd Kaze-san vett fel, aki félúton meghívott ebédelni egy ramenre, és Narutoban (igen, mint az anime) tett ki, ami a Japán beltenger és a Csendes-óceán találkozásánál fekszik. Kisétáltam a partra, és ott aludtam. 

Úgy éreztem magam, mint Tom Hanks a Számkivetett című filmben, totál egyedül a parton. Végre kiteregethettem az egy napja bezacskózott ruháimat. Találtam egy nagyobb fatuskót, ami a székem lett. Egy másikat beleástam a homokba, és felkötöttem rá az esernyőmet, amolyan DIY napernyőként. Elég homeless, de az enyém (kép)… 

A számkivetett és a Naruto Ohashi híd az örvényeivel

Délelőtt semmit sem csináltam csak strandoltam. Délután elsétáltam a Shikokut, Awaji kis szigetet és Honshu-t összekötő hídig. Itt van ugyanis a két nagyvíz találkozása miatt létrejövő látványosság,  Naruto örvényei. Nagyon látványos volt, legközelebb befizetek egy kiránduló hajóra, ami által közvetlen közelről láthatom a több méteres háborgó kékséget. A megtekintés után visszasétáltam a felhajtóig, és nekiálltam fuvart keresni. Úgy leégtem azonban délelőtt a napon, hogy a táskámat nem bírtam felvenni se, úgyhogy hagytam az egészet. Annyi humoros dolog történt, hogy a szemközti házból odajött hozzám egy néni a stoppolásom alatt, aki megállás nélkül mosolyogva hadovált nekem japánul, nem zavartatva magát, hogy egy szót sem értek. Én bólogattam, helyeseltem és magyarul magyaráztam neki lassan és érthetően, hogy merre akarok menni, mutatva a lapot a felírt város nevével (szerintem, ha japánul beszélek vele, akkor se törődött volna vele mit mondok). Erre ő elkezdett először jobbra, majd balra mutatni. Az tuti, hogy vele nem nyerek Activity-n…

Másnap 2 óra stoppolás után, ha a hegy nem megy Mohamedhez elven úgy döntöttem, hogy átállok az út másik oldalára, és visszafele stoppolok. Majd egy nagyobb parkolóból könnyebb lesz a jó irányba haladni. Másodpercekkel a rugalmas és szabad hozzáállásomnak hála Dolly és Tai-chan vettek fel, két hölgy. 

Elmondták, hogy vakáción vannak kettesben, és igazából nincs konkrét tervük, majd kitalálják, hogy mit csináljanak. Kérdezték, hogy mi dolgom van Awaji-n, ahová stoppolok? Elmondtam, hogy semmi, csak nem vett fel senki a másik irányba. Megálltak, és megkérdezték mi lenne az én tervem? Nekem Shikoku sziget belseje, az Oboke-Koboke szoros, az Iya-völgy és a Kazurabashi híd. Erre fogták magukat, és úgy döntöttek, hogy mivel ők sem voltak még ott japán létükre, és az én ötletem nagyon jó, ezért ha nem bánom, eljönnek velem. Bánja a fene! Mondanom se kell, hogy az első állomásnál meghívtak egy kávéra, és a hídra való belépőt is ők fizették. 

A szoros egy lélegzetelállító helyszín (aminek a neve: Oboke-Koboke, egy vicces japán szójáték), amit legközelebb a benne csordogáló folyón, kajakkal járok végig. A Kazurabashi egy csak fából készült függőhíd, amin átsétálva, a zuhogó sodrás felett, meredek hegyormok közt igazi libabőrös élmény várt. Shikoku szerintem kihagyhatatlan helyszín, a híres városaival, fesztiváljaival, csodás természeti kincseivel, de akkor is, ha csak egy kellemes pihenésre, nyaralásra vágyik az ember, a Seto Naikai vidékén. Legközelebb többet töltök itt, illene körbeutazni.

Gyakorlatilag fél 2-től este 10-ig együtt utaztunk, nagyon családias légkör alakult ki köztünk, mai napig tartjuk a kapcsolatot. Nemhogy felvettek, de csak miattam utaztak arra a errefelé, oda-vissza mintegy 200 km-t bejárva, így együtt jártuk be a régió szépségeit. Ők mentek vissza Naruto felé, engem pedig kitettek a Shikokut és a nagy főszigetet Honshu-t elsőként, 1988-ban összekötő híd lábánál (addig kizárólag komppal lehetett átjárni). 

Oboke-Koboke, Kazurabashi- híd, Dolly és Tai- chan

Kakehashi: Mi volt a következő úticélod? 

Soma: Terveim szerint Izumo, Ise után a második legfontosabb shinto központ volt. Következő nap egy férfi vett fel, és az előző bekezdés végén megemlített hídon való áthaladáskor megcsodálhattam a japán beltengert, annak ezernyi ékkőként elterülő szigeteit. Kurashikin áthaladva eszembe jutott, hogy innét jött a Kamakurából megismert biciklis vándortársam. Valamint az autópályáról megláthattam Japán 4. legnagyobb torii-ját, mely az 1200 éves Saijo Inari szentély tagjaként 27 méter magasba nyúlt, és a síkságon mágnesként vonzotta a fürkésző tekintetet.

A fószer kitett egy autópálya pihenőnél, ahonnan közel volt a leágazás Izumo felé. Este nem vett fel senki, így itt ragadtam, viszont a hírekben bemondták, hogy vége hivatalosan a tsuyu-nek (esős évszak), aminek nagyon örültem, mert bár eddig nem mondtam, de majdnem minden nap esett az eső.

Másnap jó kedvvel keltem fel, és rájöttem, hogy Osaka miatt 4 napot nyertem, úgyhogy megy a fene Izumoba. Gyorsan kitaláltam, hogy menjünk Fukuchiyamába, onnan majd Tottoriba, amik a bővített útitervemben szerepeltek, mielőtt még Miriam leredukálta volna. Csak amiatt volt lelkiismeret furdalásom, mert az előző napi pasast feleslegesen utaztattam meg, mivel mehettem volna vele Kobeba, az ő úticélja felé.

Egy idős pár vett fel ebből a pihenőből, akik meghívtak ebédelni (itt ettem először Zaru-sobát, ami az egyik kedvenc főtt ételem lett), majd Care-san vitt el a végső célomig. Sétálgattam a városban, majd este a szokásos folyópartra vonszoltam ki magam, és vertem fel a töltés tetejére a sátram.
A következő nap pedig egy hihetetlen utazásban részesültem, amit a következő részben olvashattok!