Sokszor még álmomban is kendózok

Egle Luca többszörös magyar bajnok kendó versenyző óriási tehetségnek számít, hiszen bámulatos sebességgel érte el eddigi sporteredményeit. Februárban három hónapos szakmai továbbképzésre készül Japánba, hogy a kendó legnagyobb mestereitől tanulhasson. Ez az utazás meghatározó lehet a szakmai fejlődésében, viszont nem tudja az anyagi kereteket önállóan előteremteni. Szponzorkeresésben az olvasók segítségét is kéri.

Mit kell tudni a kendóról? Mik a legfontosabb jellemzői?

A kendó a hagyományos japán kardvívás ma gyakorolt, páros formája. A felek hagyományos védőfelszerelésben (japánul bogu), bambuszkarddal (shinai) küzdenek, teljes erőt használva (full contact) az érvényes találatért (ippon). Érvényes találatot csak meghatározott támadási felületeken lehet elérni (fejtető, torok, csukló, has), a bambuszkard megfelelő részével, abban a pillanatban, amikor a küzdelemben erre lehetőséget adódik. Nemcsak az erő és a gyorsaság fontos tehát, hanem a helyes, de könnyed technika, az energia (kiai) és az időzítés is. Mindezek együttes fejlesztése folyamatos gyakorlást igényel, mert a test lassabban tanul, mint az elme...

(forrás: https://harakendo.hu/ , részletesebben: https://kendo.hu/kendo/tortenelem/ )

Gimnáziumi éveid alatt jártál Japánban. Mesélj arról, hogy hogyan jutottál ki, és hogy milyen élményeid voltak a távoli országban?

2016-ban, még gimnazistaként, az AFS Magyarország ösztöndíjasaként utazhattam ki Japánba, egy 11 hónapos cserediák programra. Nagyon boldog voltam, hogy a jelentkezők közül engem találtak a legalkalmasabbnak, hiszen Magyarországról, abban az évben csak egy cserediák kapott erre lehetőséget. Hálás vagyok a magyar és a japán AFS-nek is mindenért: az ösztöndíjért, a szervezésért és a folyamatos segítségért, amit ott, helyben és itthonról egyaránt kaptam. Az ösztöndíj ellenére a csereév igen magas, közel 2,5 millió forintos részvételi díját a családom nem tudta volna biztosítani. Nem szerettem volna lemondani erről a remek lehetőségről csak azért, mert a családom nem elég tehetős ehhez, így édesanyámmal elkezdtünk ösztöndíj-lehetőségeket és támogatókat keresni. Belefogtunk egy közösségi adománygyűjtésbe is, aminek köszönhetően gyorsan elterjedt szülővárosomban, Szekszárdon a hírem, bekerültem a helyi újságba és a rádióban is készült velem egy riport. Az adománygyűjtés rokonok, barátok, cégek és vállalkozók, ismerősök és ismeretlenek segítségével sikerrel járt és elindulhattam Japánba, elkezdődhetett a nagy kalandom Chiba prefektúrában, Funabashi városában.

Nehéz a csereévemről mesélni, mert annyi minden történt velem, annyi élményt és tapasztalatot szereztem, hogy órákon keresztül tudnék róla beszélni. Rengeteg barátom lett a japán iskolában és egy fantasztikus család igazi tagjává válhattam. A három fogadótestvéremmel nagyon jó, tényleg testvéri kapcsolatot sikerült kialakítanom és a fogadószüleim is szuperek voltak. Második nekifutásra. Az első fogadócsaládomban a szülők éjjel-nappal dolgoztak és a gyerekek is leterheltek voltak, úgyhogy körülbelül 7 hónap után elbúcsúztunk egymástól. Ez egy normális dolog, bárkivel előfordulhat és szerintem nagyon fontos erről beszélni, mert a 15-17 éves cserediákokat (és persze a fogadócsaládot is) nagyon megviselheti, pedig legtöbbször senkinek sem róható fel, egyszerűen csak a körülmények, a személyiségek és elvárások nem passzolnak. Így kerültem olyan fogadócsaládhoz, amilyenről minden cserediák álmodik. Minden percét imádtam az ott töltött időnek. Az idősebbik fiútesóm, két évvel később egy európai úttal ünnepelte a diplomaszerzését és nagyon örültem, hogy engem is meglátogatott és kalauzolhattam őt Budapest nevezetességei között. 

Ha a kinti élményeimről kérdeznek, általában az első dolog, amiről mesélek, az a kendó. Amikor már készültem Japánba, elhatároztam, hogy kyúdózni fogok (tradicionális japán íjászat), mint előttem egy másik kiutazó, aki akkor már az AFS önkéntesek csapatának fontos tagja volt. Az első fogadócsaládommal leveleztünk már az utazás előtt, és mondták, hogy a gyerekek kendóznak és szívesen visznek engem is, így ez egy jó családi program lehet. Én meg csak legyintettem, hogy én akkor is kyúdózni fogok. Több klubtevékenységet is kipróbáltam a fogadóiskolámban, a kyúdót is, de amikor beléptem a kendó dojoba, minden kétségem elszállt. Akkor döntöttem el, hogy én ezt most és mindörökké csinálni szeretném. Nem ez volt az iskola legnépszerűbb klubja, a legjobb napokon is maximum 9-10 diák volt az edzésen. Ezért nagyon örült mindenki, hogy az iskola három cserediákja közül kettő is az ő közösségükbe szeretne tartozni, mert rajtam kívül egy német diák is ezt választotta délutáni elfoglaltságnak. Közben az első fogadócsaládommal is jártam kendózni - sokszor a gimis edzések után - egy nagyon népszerű dojoba, ahol a körzet legjobb mesterei tevékenykedtek. Itt találkoztam Naito Itsuo sensei-el, aki a legnagyobb hatással volt rám a 11 hónap alatt, és olyan igazi tanítóként tekintek rá, aki csak a legszerencsésebbeknek adatik meg az életben. Lassan azon kaptam magam, hogy a japán nyelv tanulásán, iskolába járáson, kendózáson, evésen és alváson kívül mást sem csinálok. Elalvás előtt, félálomban mindig a dojoba képzeltem magam, és sokszor felriadtam rá, hogy mozdulnak a karjaim, mintha a shinai-jal vágnék... 

Nagyon vicces volt, de hiányzik is, hogy annak szentelhessem minden energiámat, amit ekkora örömmel csinálok. Csereévem alatt két fokozatvizsgát (1 kyu és első dan) tettem le sikeresen, ami engem és mestereimet is nagy büszkeséggel töltött el. A sportnak mindig is fontos szerepe volt az életemben, sokáig úsztam és néptáncoltam, mellette atletizáltam, kosaraztam, lovagoltam (mai napig lovagolok, ha időm engedi, az egyetem első évével párhuzamosan egy lovasedzői képzést is elvégeztem), mindenfélét kipróbáltam, amit csak lehetett, de semmiben sem voltam ennyire eltökélt és kitartó, talán a lovaglást leszámítva. Nagyon sokat fejlődtem a kendónak köszönhetően, főleg mentálisan, mert vívás közben nem lehet mást mutatni, mint ami igazából belül van, és a legnagyobb küzdelmet önmagunkkal vívjuk a pályán.

Természetesen azért a dojon kívül mást is láttam Japánban, egyszer például az AFS körzetem szervezésében elmentünk lovagolni a Fuji hegy lábához. Hatalmas élmény volt, elképesztő, hogy mekkora az a hegy! Szerettem volna megmászni is amíg kint voltam, de minden nyáron csak pár hétig van lehetőség erre, és nekem éppen abban az időszakban kellett hazautaznom. A bakancslistámon azért fennhagytam, hátha egyszer…

Tokió is viszonylag közel volt, sok programot szerveztünk oda a barátaimmal, megnéztük Asakusát, Akihabarát, Shinjukut, Shibuyát, a Tsukiji halpiacot és még nagyon sok mindent. Voltam a fogadócsaládjaimmal kirándulni, hagyományos japán onsenben (japán fürdőház), láttam kabuki előadást Tokióban, és még a Mitakában lévő Ghibli múzeumba is elvittek minket, Moritz-ot, Titouan-t és engem, az osztályfőnökeink.

Szerencsés voltam, mert egy nagyon jó magángimnáziumban tanulhattam, ahol nyitottak voltak a diákok és a tanárok is. Sokan visszatérő cserediákok voltak, vagy a szüleik munkája miatt huzamosabb ideig éltek külföldön, esetleg csak az egyik szülőjük volt Japán, így befogadóbbak és közvetlenebbek voltak, a kommunikációval sem volt probléma, szívesen beszéltek angolul is az elején, amíg még nem tudtam jól japánul. Nyelvi különóráink voltak minden délután és az órarendünket is mi állítottuk össze. Csak arra az órára jártunk be, amire szerettünk volna, a fennmaradó időben a könyvtárban tanultunk. Testnevelésórán sokat teniszeztünk, úsztunk, és a fiúk órájára átkéretőzve, a softball-t is kipróbálhattam. Kéthetente egyszer, életvezetési órán finomakat főztünk, művészeti tárgyként pedig kalligráfiára jártam. Annyi lehetőségük van az itt tanuló diákoknak, hogy az a magyarországi viszonyokhoz képest szinte felfoghatatlan volt számomra.

Mi történt a hazatérésed után? Milyen sporteredményeket értél el?

Még Japánban, a hazautazásom előtti hónapokban elkezdtem keresni, ha hazajövök, melyik magyarországi klubban folytathatom a kendót. A csereévem előtt Pécsett tanultam olasz-magyar két tannyelvű tagozaton, ezt mindenképpen folytatni szerettem volna, de a kendót is. Erre egy helyen volt lehetőségem: Budapesten. Átjelentkeztem a Kőbányai Szent László Gimnáziumba, és beköltöztem az Uzsoki Utcai Középiskolai Leánykollégiumba. A kollégium pont az egyik klub, a Hara Kendó Klub közelében volt, ami ráadásul egy gyermek- és ifjúsági klub, így nem volt kérdés, oda jelentkezem.  

Júliusban utaztam haza Japánból és augusztusban már mentem is az első harás edzőtáboromba. Az edzőtábor nagyon fontos a klub életében, a 9-10 nap alatt jut elég idő a csapatépítésre és a következő szezon technikai és erőnléti alapozására is. Ez alatt az idő alatt a csapat egy kicsit befelé fordul, szinte egy emberként mozog mindenki, együtt eszünk és együtt alszunk a terem fölötti galérián. Aki a csapattól eltérő utakon szeretne járni, nem tartja be a szabályokat, nem tesz meg mindent a közösségért, annak ott nincs helye. Nem volt egyszerű egy ennyire összeszokott csapatba beilleszkedni újoncként, de szerencsére a csereév után volt már némi tapasztalatom a beilleszkedésben, úgyhogy sikerült. 

Aztán 2017 novemberében vettem részt az első igazi versenyemen, az Országos Egyéni Bajnokságon. Máig felfoghatatlan számomra, hogy a döntőig jutottam, ahol egy akkor még válogatott csapattaggal, Laukó Zsófival vívtam. Végül csak 4 és fél perc vívás után, már a hosszabbításban tudott megvágni, így második lettem. Vegyes érzelmekkel jöttem le a pályáról, nagyon közel volt a győzelem, bennem volt a „ha egy kicsit jobban odateszem magam” gondolat, de közben az is, hogy „van nekem egyáltalán jogom ehhez? Alig ismernek, csak 1 éve kendózom és máris bezsebeltem a második helyet… kifelé menet tuti megvernek ezért”. Persze, nem vertek meg és senki sem gondolta úgy, hogy ne lett volna hozzá jogom, hiszen becsületes küzdelmek árán jutottam a helyezésig. A következő évben a saját edzőmmel, a többszörös magyar bajnok és egyéniben és csapatban is európa-bajnoki helyezett Váradi-Szitha Marinával vívtam az elődöntőben és harmadik helyezett lettem. Aztán 2019-ben megnyertem az OEB-t, 2020-ban sajnos a pandémia miatt elmaradt a verseny, de 2021-ben és 2022-ben is sikerült megvédenem a címet és így háromszoros női bajnok vagyok. A tavalyi döntőt a női válogatott csapatkapitányával, Farkas Kittivel vívtam, aki nagyon jó vívó, a japán animék mentalitását követve pedig legnagyobb riválisomnak tartom, természetesen pozitív értelemben. 

A 2022-es frankfurti Európa-bajnokság volt az első EB, ahol már a magyar válogatott vívójaként vettem részt. Előtte 2019-ben még nem éreztem magam késznek rá, így csak önkéntes szervezőként voltam jelen. Frankfurtban csapatban és egyéniben is indultam, ami nagyon nagy felelősség volt, hiszen a 7 tagú csapatnak csak 4 vívója indulhat egyéniben is. A csapatversenyben nagyon jól szerepeltem, élveztem a vívásokat, végig én irányítottam az ellenfeleimet, tényleg mindent beleadtam a csapatért, hiszen harmadik vívóként sok múlt rajtam: ha veszítek, csökken a lelkesedés és a következő két csapattársamnak nehezebb dolga lesz. Ha nyerek, akkor még motiváltabbak lesznek a többiek. Egy mondat járt a fejemben végig: „nem szabad kapni, nyernem kell a csapatért”. Azaz semmiképp sem hagyhatom, hogy az ellenfelem megvágjon. Egyéniben már kevésbé voltam motivált, hiányzott a csapat, a közös cél, amiért küzdhetek. Sajnos a selejtezőnél tovább nem jutottam. Csalódottan ültem fel a lelátóra a verség után, tudtam, hogy valamit tennem kell. Akkor a másodév utolsó vizsgaidőszakában voltam éppen az egyetemen (SOTE gyógytornász szak), ezzel párhuzamosan egy másik, a szakmámhoz kapcsolódó képzést is csináltam, közben rengeteget edzettem és persze időnként dolgoztam is. Úgy éreztem mindent is csinálok, de semmit sem eléggé. Hiányzott, hogy álmomban is kendózzak. Így hát ott a lelátón ülve elhatároztam, hogy visszatérek Japánba, ha a csak rövid időre is. 

Eddigi legjobb eredményeim:

- Országos női bajnok –2019, 21021, 2022

- Országos női bajnoki 2. helyezpett –2017

- Országos női bajnoki 3. helyezett – 2018

- Országos Csapatbajnokság 1. helyezett csapat tagja – 2021, 2022

- Duna Kupa Bécs 3. helyezett csapat tagja – 2019

- Hungária Kupa Nemzetközi Kendó Verseny 3. helyezett – 2021

- Hungária Kupa Nemzetközi Kendó Verseny 1. helyezett csapat tagja – 2022

Milyen lehetőséget kaptál és miben kéred az olvasók segítségét?

A magyar kendó válogatott számos korábbi és jelenlegi tagja utazott már ki a Kokushikan Egyetemre, hogy Japánban tanulhasson a tokiói egyetem nagymestereitől. Többek közt a Hara Kendó Klub edzői, Váradi-Szitha Ábel és Váradi-Szitha Marina; Szegőfi Ákos, aki a válogatott edzője volt az előző években, most pedig újra a férfi csapatot erősíti; valamint a válogatott jelenlegi két csapatkapitánya, Farkas Kitti és Lukács Marcell; és a Hara Kendó Klub csapatkapitánya és válogatott tag, Komjáti Tamás is. Az ő példájukból erőt merítve megkértem Mihalik Hunort, a Magyar Kendó Szövetség főtitkárát és Abe Tetsushi-t, a Szövetség szakmai igazgatóját, hogy sportdiplomáciai kapcsolataikkal segítsék, hogy én is a válogatott nagyjainak nyomába léphessek, és 3 hónapot kint tölthessek a Kokushikan Egyetemen. Örömmel fogadták a kérésemet, és az elhivatottságomat értékelve a Szövetség nem csak a szervezésben segít, hanem lehetőségeihez mérten anyagilag is támogatja az utamat, amiért nagyon hálás vagyok. 

Sajnos a Covid-19 közbeszólt, a Japánba való bevándorlási szabályok nem enyhültek a kiutazás tervezett időpontjáig, közben döntenem kellett, hogy elkezdem-e a harmadik évemet az egyetemen, és végül az út bizonytalansága miatt az utóbbi mellett döntöttem. Novemberben enyhítettek a korlátozásokon, így az egyetemi félév végeztével, turistavízummal is ki tudok utazni, megspórolva ezzel közel félmillió forintot, amit a kutatói státuszért és a bevándorlási engedélyért kellett volna fizetnem.

A program tervezett költségeinek sem tett jót a járvány és a válság sem, repülőjeggyel, 3 hónapos utasbiztosítással, szállással és étkezéssel, emellett még a folyamatosan elhasználódó kendófelszerelés pótlásának költségeivel több, mint 2 millió forint a program tervezett összes kiadása, ami nem kis összeg egy diák számára. Ugyan a járvány alatt, egészségügyi hallgatóként nagyon sokat dolgoztam a COVID-szűrésben, emellett játékanimátorként gyermekjátszókban, fesztiválokon és céges csapatépítőkön is vállaltam munkát, de lehetetlen lenne számomra, még a családom segítségével is előteremteni ezt a hatalmas összeget. Így egy ismerősöm bíztatására közösségi adománygyűjtésbe kezdtem az interneten, és számos céget és vállalkozót is megkerestem sportszponzorációs kérelmemmel.

Egyszer már megtapasztalhattam, hogy milyen a kendó hazájában edzeni és a kiváló mesterektől tanulni. Az általuk átadott tudás elmondhatatlanul értékes és megbecsülendő. Most újra lehetőséget kaptam, hogy az ott tanultakkal megerősödve, még hasznosabb tagja legyek a magyar kendóválogatottnak. A kendó világában jellemző, hogy az igazán eredményes európai versenyzők Japánban, a legnagyobb mesterek keze alatt edzenek, akár csak néhány hónapig is. Ez nagyon fontos állomása versenyzői pályafutásuknak, későbbi edzői és mesteri tevékenységüknek saját hazájukban. Ahhoz, hogy a hazai mezőnyben elért eredményeim után, a nemzetközi versenyeken is sikerrel szerepeljek a magyar válogatott színeiben, nagyon sokat számítana, ha kijuthatnék a japán kendókurzusra.

A kint töltött 3 hónap egyben remek felkészülési lehetőség a 2023-as franciaországi Európa-bajnokságra is, ahová a hazaérkezésem (május 9.) után egy héttel már el is indul a kendóválogatott. 

2016-ban, Japánban töltött cserediák évem megvalósulását támogatták családtagjaim, ismerősök és ismeretlenek, pedig akkor csak egy „egyszerű” gimnazista lány voltam. Mindent megtettem, hogy a kint töltött időt minél hasznosabban töltsem, mert úgy éreztem, tartozom ennyivel mindazoknak, akiknek köszönhetően Japánban tanulhattam. Hiszem, hogy már bizonyítottam, és továbbra is bizonyítani tudom, hogy a belém fektetett bizalom és támogatás megtérülhet, komolyan veszem a sportolói pályafutásomat és minden tőlem telhetőt megteszek képességeim folyamatos fejlesztésére. Azon fogok dolgozni, hogy támogatóim velem együtt örülhessenek az általam elért eredményeknek és büszkék lehessenek rá, hogy nekik is köszönhetem azt, akivé lettem.

Így lehet támogatni:

Közvetlenül bankszámlán keresztül: 1040 4601 8676 7087 8650 1007 Számlatulajdonos: Egle Luca Elza

Online: https://gogetfunding.com/tamogasd-luca-kendo-kurzusat-japanban-support-lucas-kendo-course-in-japan/ 

Cégeknek és vállalkozóknak pedig a Magyar Kendó Szövetségen keresztül is van lehetőség a szponzorációra, akár szponzori szerződéssel is.

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy meghívjam a blog minden kedves olvasóját, hogy 2023. január 28-29-én, Budapesten, a Folyondár Vasas Sportközpontban megrendezésre kerülő Válogatottak Találkozójára. Idén 10 európai ország csapatai mérhetik össze tudásukat egy baráti edzőverseny keretében. Az esemény reggel 9 órakor kezdődik, a Magyar Kendó Szövetség és a magyar válogatott csapat szeretettel vár minden érdeklődőt, aki szeretné élőben is megtapasztalni a kendó magával ragadó energiáját és izgalmát a versenyt nézve.