Soma-san hátizsákkal Japánban - 4. rész: Kalandok Kamakurában

Az előző részben megtudhattuk, hogy milyen érzés volt Somának több évnyi álmodozás után megérkeznie Japánba. Elmesélte, hogy mit érzett, amikor először meglátta Tokiót, milyen volt az első stoppolása, és az első sátorban töltött éjszakája. Ebben a részben a kamakurai kalandjairól olvashatunk bővebben.

Kakehashi: Kamakurába érkezve milyen különleges élményeid voltak?  

Soma: Ugye az előző részt ott hagytuk abba, hogy Yokohamában barangoltam. A sztori felvezetéséhez hozzátartozik, hogy a Sankeien parkból indultam Kamakura felé. Aznap kb. 40km-t sétáltam a városban, és ezután kellett keresnem egy autópálya felhajtót is kisétálva a városból. Mivel az autópálya végig az útra épített hídon futott a magasban, fel-lehajtó egyáltalán nem volt rajta. Emiatt úgy döntöttem, hogy 400 yenből mégis inkább elvonatozok a célig. Így is este 8 órára, sötétedésre érkeztem meg. Volt nálam még ennivaló, amit Yokohamában vettem, víz is, már csak egy „szállást” kellett találnom. Kijöttem az állomásról, és megcsapott az óceán friss, sós illata. Nem volt kérdés. Kisétáltam a partra, levettem a cipőmet, és olyan jó érzés volt végre mezítláb gyalogolni. Felültem egy korlátra, és egymagam romantikus társaságában megvacsoráztam. A part egyik végében, egy kicsit takart helyen felvertem a sátramat. Elég idilli volt egyedül, tiszta időben az apró hullámok morajlására elaludni.

Páratlan kilátás a sátorból

Persze a homok betonkemény volt alattam, úgyhogy ez sem volt egy memóriahabos matracos élmény a számomra. A térdkalácsaim nem tapsolták meg az ötletemet. De volt más izgalmam is. Éjjel félálomban, az egyre erősödő és hangosabb hullámokat hallva jöttem rá arra, hogy egy dologra nem gondoltam. A dagályra. Kinéztem a szúnyoghálón és láttam, hogy kb. 5 m-re van a víz tőlem. Bevallom annyira nem érdekelt az egész, mert olyan szürreális volt 9000 km-re magyar hontól az óceán parton feküdni, hogy azt gondoltam, ha elázom, hát elázom. Szerencsére nem így történt. Másnap reggel egy ámen-nel realizáltam a szerencsés végkimenetelt.

Kakehashi: Hogy telt a másnapod ébredés után?

Soma: Reggel felkeltem és elkezdtem összepakolni. Itt realizálódott bennem, hogy a homoknak - azon kívül, hogy baromi kemény - van még egy hátránya: mindenhová befészkeli magát. Kívül- belül homokos lett mindenem, így emiatt a reggeli csomagolás kicsit hosszabbra és macerásabbra sikeredett.

Viszont amikor végeztem, első dolgom volt berohanni az óceán langyos vízébe. Egy fél órát úsztam-pancsoltam az előző napi maratoni séta után. Fürdőruha híján furán néztek rám az emberek, amikor a parton elkezdtem vetkőzni. Aztán megnyugodtak, mert látták, hogy végül az utolsó ruhadarabot magamon hagyom. Iszonyatosan jól esett az úszás, és utána a zuhanyozás is egy kerti csapnál. 
Szerencsésnek mondhatom magam, mert gyerekkorom óta mindig volt lehetőségem eljutni tengerhez, Balatonhoz. De minden alkalommal, amikor megpillantom a nagy kékséget, meghallom a hullámok hangját, és megérzem a frissítő sós levegőjét, elfog a szabadság érzése. Ráadásul óceánnál sosem voltam, nem hogy fürödni is benne, úgyhogy hatalmas élmény volt. Pláne, mert olyan kevesen voltak még a parton ezidőtájt. A több kilométeres strand gyakorlatilag egyedül az enyém volt.

Baywatch Kamakurában

Elmentem reggeliért, és megnéztem a füzetemben, hogy miket terveztem megnézni aznap. Sorba tettem őket, írtam egy útitervet, majd nekiindultam Kamakurának. Annak ellenére, hogy kicsi hely, tudtam, hogy nagyon sok látnivaló van benne.

Egy piacszerű hely mellett sétáltam, amikor megszólított az egyik árus, hogy „Mi a helyzet idegen? Nem maradsz itt estére? Tűzijáték fesztivál lesz a városban.”

Itt fontos megjegyezni, hogy a japánoknál a tűzijáték egy közösségi program, teljesen máshogy nézik és élvezik, mint mi. Rendesen tapsolnak, mint akik még soha nem láttak ilyet, valóban gyönyörködnek benne. Nem véletlen, hogy a hanabi (tűzijáték) és hanami (virágnézés) szavak hasonlítanak egymásra, mert tudjuk, hogy a sakura hanami (cseresznyefa virág nézése) a japánoknál az egyik legkedveltebb dolognak számít.

 
Megköszöntem a tájékoztatást, majd újra útnak eredtem. Yokohama túl nagy volt ahhoz, hogy teljesen körbe tudjam járni. Viszont Kamakurát tényleg körbe túráztam. Ha lett volna több időm, mindegyik kertet, templomot, szentélyt megnéztem volna. Nem csak az óceánparti mivolta miatt, hanem hangulatában is különbözött Nikkótól Kamakura. Melegebb volt, hangosabbak voltak a kabócák, több volt a turista kisebb helyen. Más, két össze nem hasonlítható hely. Persze Nikkóban gyakorlatilag végig esett az eső, és emiatt még inkább volt egy ódon varázsa a végtelen magasnak tetsző fáknak, és a hatalmas csendnek. Kamakurában pedig  sütött a nap, érződött a levegőben a sós víz, igazi nyári érzésem támadt. Megvolt mindkét helynek a maga varázsa.

Nem bírtam nem lefotózni

Hachimangu

Kakehashi: Sikerült itt is barátokat szerezned? 

Soma: Az utolsó spot (Hasedera-gyönyörű kilátás innen az egész városra és öbölre) után visszamentem a parti sétányra. Valamiért azt hittem, hogy azon a napon már indulnom kellett volna tovább Kiotóba. Ez azonban két dolog miatt is téves feltételezés volt, de erre csak két nap elteltével jöttem rá. Egy nappal elnéztem fáradságomban a napokat, és elnéztem a következő várost is.

A hosszúra nyúlt kirándulás és a késő délutánra való tekintettel úgy voltam vele, hogy aznap már nem, inkább majd másnap reggel indulok tovább.

Kilátás a Hasederáról egész Kamakurára

A Daibutsu és én

A biciklis japán barátommal

Kakehashi: Milyen élmény volt egy igazi japán tűzijátékot megnézni?

Soma: Estefelé egyre csak gyűltek a népek, tele lett a part, a sétány emberekkel. Egy gyűszűnyi hely sem maradt. Majd elkezdődött a tűzijáték, ami akkora volt időben és látványban, mintha mi az augusztusit és a szilveszterit egybegyúrtuk volna. Pedig ez csak egy kisváros volt, és nem is egy különleges ünnep.

Nagy csendben várta mindenki a kezdést. Aztán ahogy elkezdődött, úgy emelkedett a hangulat. Kisgyerekek és idősek együtt élvezték a látványt. Elkapott engem is a csorda szellem, és azon vettem észre magam, hogy a japánokkal együtt tapsolok, és ugyanúgy mondom, hogy ”óóóóó” egy- egy látványosabb robbanásra. Ekkor egy másodpercre eszembe jutott, hogy én nem is japán vagyok, mégis úgy viselkedek, mint ők. Nagyon szürreális volt.

Ez volt az a pillanat, amikor elengedtem a görcsölést, és átadtam magam a flow-nak. Úgy tudnám leírni, hogy nagyjából olyan érzés, mint amikor a színész a forgatás alatt megszűnik színésznek lenni, mert a film szereplőjévé változik, annyira megéli az egészet. De ez csak utólag esett le nekem.

Tüzijáték az öbölben

Daiginjo sake 7 dl- 15 %-os

Amikor vége volt a tűzijátéknak szétszéledtek az emberek. Megittuk a maradék sake-t, és megkérdezte a srác tőlem, hogy hol fogok aludni este, hol verem fel a sátramat? Mondtam, hogy nem tudom még, de mutattam neki, hogy előző nap szemben az öböl másik oldalán töltöttem az éjszakát. Mondta, hogy a homok miatt ő nem menne a partra, inkább ajánl valami más helyet. Aztán elővette a telefonját, amin volt neki egy olyan appja, ami mutatta a jó lehetőségeket sátrazóknak. Pl. lehetett látni a térképen, van-e ott csapvíz, bolt, zuhanyzó és egyéb hasznos dolgok. Találtunk is egy jó helyet a közelben, így arra esett a választás.

Kakehashi: Mi történt másnap?

Soma: Másnap 7-kor keltem, de nem azért, mert nem bírtam volna még aludni. Jöttek szemetet szedni, és kiabálták nekem, hogy „ohayo gozaimasu”. Ergo keljek már fel… Az útitársam elmondta, hogy 5 óra óta fent van már, elment a boltba, meg csinált reggelit is nekem. „Hogy mit?” „Hát reggelit” -válaszolta. Volt neki egy hordozható gázrezsója, úgyhogy csinált Miso levest. Rámutatott, majd mondta, hogy hagyott belőle nekem is, úgyhogy felteszi melegíteni. Én azt hittem akkor, hogy még spicces vagyok, és nem jól értem…

Megettem a jó meleg levest, ami bevallom nagyon jól esett. Ezután megemlítettem neki, hogy nálam maradtak az előző nap felbontott, és fel nem bontott ételek. „Tedd csak el, a tiéd mind” Ez az ember nem normális- gondoltam én - ingyen odaad több ezer yen-nyi ételt azok után, hogy meg is etetett?! Esküszöm óriási bűntudatom volt, hogy én semmit se tudtam neki adni a pálinkán és szegényes társaságomon kívül.

Másnap reggel Enoshimánál

Mivel nem egyfelé vezetett az utunk, email címet cseréltünk, majd elbúcsúztunk egymástól.
Ezután megnéztem a térképen, hogy hogyan jutok el a 450 km-re lévő Kiotóba, utazásom következő állomására. Láttam, hogy kb. 20 km-re van az az autópálya, amely elvezet az ősi városig. Gondoltam, azt a 20 km-t lesétálom…
Hogy aztán hogyan alakult ezután az utazásom, és hogyan jöttem rá arra, hogy rossz város felé tartok? Illetve mikor döbbentem rá arra, hogy mégsem vagyok csúszásban, hanem az eredeti tervem szerint haladok?
Ezekre a kérdésekre majd a következő részben fogom megadni a válaszokat…
Tartsatok velem továbbra is!