Soma-san hátizsákkal Japánban - 5. rész: 500 km stoppolás, és spirituális élmények Ise-ben

Soma kamakurai kalandjairól olvashattunk az előző részben. Arról, hogy milyen élmény volt fürdeni a Csendes-óceánban, tűzijátékot nézni és piknikezni egy újdonsült baráttal, vagy az óceánparton felállított sátorban eltölteni egy éjszakát. A mostani beszámoló egy maratoni stoppolásról és az Ise-ben megélt spirituális élményekről fog szólni.

Kakehashi: Hogy folytatódott az utad Kamakura után?
Soma: Miután az előző részből megismert sráctól elköszöntem, nekiindultam gyalog Japán legforgalmasabb és legfontosabb autópályája felé. Az iszonyat unalmas és monoton 15 km-es séta utána Atsugi-nél kezdtem el stoppolni. Nagyjából 2 perc várakozás után fel is vett Tyson-san, aki nővérként dolgozott a helyi kórházban, és nagyon jól elbeszélgettünk angolul, mert Tajvanon és San Francisco-ban is élt éveket. 

Ez a stoppolásom számított az egyik legfontosabbnak a következők miatt. Eddig ugye csak simán kiálltam az út szélére az egyezményes STOP jelet felmutatva, aztán vártam, hogy valaki felvegyen. Tyson-san pedig (ahogy erre volt és lesz is még példa) megállt velem az első kisboltnál, vett 2 üdítőt nekem, ezen kívül a lehető legfontosabb kellékeket: 10 db A5-ös méretű papírt, egy fekete és egy piros filctollat. Megkérdezte merre megyek, majd felírta nekem az innentől kezdve használt kifejezéseket:
Kyotoに向ってます。次のP.Aでも良いです。お願いします。= Kyoto-ba tartok. A következő parkoló is jó, Kérem szépen.

Ezután csak az adott város „Kanji-ját” (Kínától átvett írásmód) kellett átírnom, ráadásul a 10 papírlap az igazából 20 városhoz is elég volt, mert a hátoldalukra is írhattam. Ezeket a papírokat használtam az egész utazásom alatt, egészen vissza Tokyo-ig!

Kitett egy olyan kereszteződésnél, ahonnan könnyű volt felkerülni az autópályára. Fél percen belül megállt Kudo-san (aki hatalmas forma volt) egy kamionnal, és elmondta, hogy ez egy rossz hely, úgyhogy arrébb visz, mert tud egy jobbat. Elvitt a tényleges felhajtóig, 

Ott egy félórás intermezzo után felvett egy kedves hölgy, aki megígérte, hogy elvisz az első nagy parkolóig. Közben én láttam a GPS-én, hogy csak miattam tett egy 50 km-es kerülőt, neki jóval hamarabb le kellett volna térjen a pályáról. Megálltunk egy hatalmas parkolóban, és gyakorlatilag a kezemnél fogva húzott maga után, az ott álló autók rendszámtábláján keresve Kyoto feliratát. Talált egy kamiont és megkérte a sofőrt, hogy vigyen el engem. Tényleg hihetetlen. Sajnos neki nem volt jó, mert pihenőt tartott, végül egy család vitt el, de csak Gunma prefektúráig. 

Amikor megálltunk, ők is körbe akartak nézni, hogy találjanak nekem egy fuvart. Mivel két kisgyerekkel voltak, mondtam nekik, hogy nagyon kedvesek, de nyugodtan menjenek, bízzák csak rám a továbbiakat! Ismét hosszabb várakozás és stoppolás következett a közben eleredő esőben, de szerencsére Takeya-san felvett egy kamionnal. Annak ellenére, hogy nálam fiatalabb volt, már kétszeres apukának számított, és Tottoriba ment (ahova később én is eljutottam). 2-3 órát utaztunk együtt, és menet közben megálltunk vacsorázni és fürdeni egy parkolóban. Természetesen mindkettőt ő fizette, pedig esküszöm megpróbáltam lebeszélni róla, kérleltem, hogy hadd fizessek én. Később Nagoya előtt kitett egy kisebb helyen, mert ő innentől észak felé kerülte a Biwa tavat. 

Balra fent Tyson san, jobbra fent Kudo san, alul balra a néni, jobbra pedig a család

Mivel még a kalandjaim elején jártam, nem mertem mindenki előtt a parkolóban sátrat verni. Úgyhogy kisétáltam, és kicsit arrébb táboroztam le. Nem mondom, hogy nem volt bennem izgalom, hiszen mégis csak egyedül vadkempingezek egy erdőben a hegyekben…

Sátrazás a hegyekben egy autópálya mellett

Kakehashi: Hogy jöttél rá, hogy rossz irányba tartasz?
Soma: Másnap felkeltem, és ránéztem a táblázatomra, valamint végre megnéztem hanyadika is van. Itt esett le a tantusz, hogy valamiért egy nappal elszámoltam magam, és Kyoto helyett Ise-be kell mennem. Szerencsére pont időben vettem ezt észre, mert Nagoya-nál válik el az autópálya, én meg előtte voltam. Szóval megreggeliztem, aztán a parkoló boltjában megkértem az egyik eladót, hogy írja fel nekem Ise karaktereit. Kaptam útra valónak tőlük japán szilvás cukorkát is.

Sétáltam a parkoló kijáratához, vettem le a táskámat, és még fel se emeltem az ujjamat, már meg is állt egy férfi a párjával. Ráadásul egy 40 millás Mercivel, amibe beleülve még éreztem a gyártósor illatát. Eddig sem csak traktorokkal vettek fel, de azért ez elég exkluzív taxinak számított, na…Utánuk egy kamion vett fel, Shinichi-sannal a fedélzeten. Sajnos ebédidőben tett ki egy óriási pihenőnél, ráadásul 35 fokban, ezért 3 órát kellett stoppolnom. Ez volt a leghosszabb várakozásom egész Japán alatt. Végül egy 40-es fószer szánt meg, és vitt is el egy darabig. 

Egy végtelennek tűnő stoppolás, sajnos aki itt felvett, arról nincs képem.

Ahol kitett, a kijárat felé sétálva, valószínűleg a kezemben lógó papírt meglátva, ismét gyakorlatilag stoppolás nélkül felvett egy bácsi. Mondta, hogy elvisz egy darabig, de hamarabb le kell térjen a pályáról. Lekanyarodott egy pihenőhöz, én már nyitottam az ajtót, de mondta, hogy ne szálljak ki. Nem tetszik neki ez a parkoló, túl pici, itt nem fognak felvenni, úgyhogy inkább elvisz Ise-be. Tényleg nem hiszem el, milyen emberek vannak. És nemhogy a városig vitt, hanem konkrétan az Ise jingu belső szentélyéhez (Naiku), ami miatt ide jöttem. Ez Japán legnagyobb és legfontosabb, első számú shinto szentélye, Amaterasu-Omikami napistennő otthona (aki a Japán császárok ős anyja).

Megköszöntem neki az utat, megvettem a belépőt, és besétáltam az ország legrangosabb szakrális helyére. 

Kakehashi: Hogy tetszett a város és a szentély, és milyen kalandok vártak még rád Ise-ben?
Soma: Gyönyörű volt, a kifogástalan napos, tiszta időben. A szentélybe egy hosszú fahídon lehetett besétálni, ami egy folyó felett ívelt át. A hídon hosszan áthaladva azt érezte az ember, hogy megtisztulva lép be oda. Óriási égig érő fák, kabóca koncert, és semmi más. Hasonló érzésem volt, mint Nikko-ban. Olyan volt, mintha egy hirtelen másvilágba csöppentem volna.Az épületeket 20 évente lebontják és újjáépítik az idő múlását szimbolizálva.
Egy litván srác amolyan önkéntes Guide-ként sok mindent elmagyarázott nekem, látva, hogy nem egy átlagos turista vagyok. Kedves volt tőle.1.5 órát bolyongtam, majd mentem tovább a város másik végében levő külső szentélybe (Geku). Sietnem kellett, mert egy órára volt, fél 8-kor zárt, és hamarosan sötétedett is. Hál’ isten nem volt olyan hatalmas, mint az előző, úgyhogy hamar végeztem vele. 

Ise Naiku toriija,folyója és a 100 méteres fahídja

Ise jingu

Már csak egy látnivaló volt itt, mégpedig a Meoto iwa. Két szikla (Futamigaura) a tengerben, melyek egy óriás rizsből fonott hánccsal (shimenawa) vannak összekötve. Természetesen ennek is van jelentése, mégpedig a Japánt teremtő Izanami és Izanagi istenek szerelmét jelképezi, akik mellesleg testvérek voltak. A litván srác elmondta, hogy pirkadatkor érdemes megnézni, akkor a legszebb, igaz akkor vannak ott a legtöbben. Sajnos másnap már menni akartam tovább, így maradtam az esti megtekintésnél. A Geku mellett egy kisboltban vacsorát vásárolva egy csávó beszélgetni kezdett velem. Amikor megtudta, hogy a Meotoiwa-hoz megyek, mondta, hogy az 10 km innen, úgyhogy ne gyalogoljak, elvisz inkább engem. 

Kakehashi: Milyen gondolatok kavarogtak a fejedben?
Soma: Amikor kiértem az óceán partjához, már akkor éreztem, hogy ez az este kárpótol a két napos utazás miatt. Fenséges és pazar látványt nyújtott így sötétben a kivilágított sziklapár. Senki se értsen félre, nekem ez az egész utazás nem egy megvilágosodási folyamatnak volt tervezve. De szerettem volna látni a külföldiek számára kevésbé mainstream-nek számító, még a japánoknak is ritka csodákat. Kíváncsi voltam a spiritualitásra, és ha ez éppen fizikai értelemben véve is a megtestesült szépség volt, csak fokozta a vágyakat. Ise épp ilyen volt. Nem egy turista paradicsom, távol esik a nagyvárosoktól, nincs sok látnivalója. De mondanivalója annál inkább. Ezért jöttem ide. Később a helyiektől, vagy bámely japántól, akivel beszélgettem, mély hálát és tiszteletet kaptam, mert érdeklődőm a kultúrájuk eldugottabb, de valós kincseikre, értékeikre. Nem csak a National Geographic és Instagram által hirdetett oldalukra, hanem arra, hogy kik is ők valójában. Nem csak a történelmükre, a múltjukra, hanem a jelenükre és a lelkükre is! Talán épp ezért honoráltak meg mindig valami aprósággal az utazásom során. Japán egy büszke, hálás nép!

Meoto iwa

A mólón ülve megvacsoráztam, előttem a Meotoiwa, háttérben pedig az Ise-öbölben andalgó hajók látványa Nagoya város éjjeli fényáradatával megvilágítva. Ikonikus pillanat volt a számomra. Úgy éreztem magam, mint egy filmben. Békés, szentimentális látvány volt. (lásd borító kép)

Tudtam, hogy itt nem alhatok, úgyhogy igyekeztem visszakecmeregni az autópálya felé, hogy másnap kevesebbet kelljen sétálni. Találtam egy bezárt autókereskedést, ami meg is tetszett. De megláttam egy akkora pókot, mint a tenyerem. Úgy látszik Naraku mégis csak összegyűjtötte a szent ékkő szilánkjait Inuyasha és Kagome előtt… Szóval nem itt aludtam. 

Onigumo úgy látszik megszerezte a szent ékköveket

Egy híd jött velem szembe, ami folyó felett ívelt át. Baromi fáradt voltam a hosszú nap után. Gondoltam, a lebetonozott töltésnek a folyó felőli oldala kiváló lesz, de amikor átmásztam rajta láttam, hogy nem vagyok eléggé takarásban. Viszont a híd felé sétálva mélyült a töltés, a híd alatt pedig egyáltalán nem látszódtam. Ráadásul a híd védett a lámpák fényétől, reggel a nap perzselő sugaraitól, nem beszélve egy esetleges esőről. Úgyhogy eldöntöttem, hol fogok aznap éjszakázni. Saját magamon röhögve, hogy híd alatt alszom, mint egy hajléktalan, tanyát vertem. Viszont ez annyira bevált, hogy innentől az utazásom alatt, ha tehettem, híd alá mentem aludni. Hiába, Japánba én tényleg csövesnek mentem.

Welcome to my life

Nagyon fontos rész volt ez, sokat tanultam a stoppolásról. Megszereztem a hozzávaló papírt és szöveget, majd az is kiderült, hogy nem lehetetlen 500km-t stoppolni egy nap alatt. Aludtam erdőben a semmi közepén, az autópályán, és híd alatt is. 

Másnap már tényleg Kyoto fele stoppoltam. Hogy eljutottam-e oda? Nemsokára kiderül….