Soma -san, hátizsákkal Japánban- 11. rész: A terminál

Japán déli részére lejutva Soma visszafordult Tokió felé. A hosszú út  tele volt tanulságos történésekkel. Az biztos, hogy nem minden alakult a tervek szerint.
Lássuk, hogy pontosan mi is történt a nagy úton a magyar kalandorral!

Kakehashi: Milyen volt a legdélebbi úticélodtól visszaindulni Tokió felé, és hogy telt a leghosszabb, 600 km-es utad?
Soma: Ez egy hosszú sztori lesz, nagyon is hosszú... Ugyebár előző éjjel még bent aludtam Fukuoka közepén egy Lawson (konbini) mellett, aztán reggel kibuszoztam a legközelebbi autópálya felhajtóig. Már rosszul indult a napon, mert rossz helyen szálltam le, és sokat kellett visszasétálnom. Egy anyuka és fia vettek fel, majd dobtak ki ugyanannál a pihenőnél (Koga), ahol Takachiho felé 1 hete megaludtam. Ott pikk-pakk egy család invitált a kocsijába, akik Nagoyába mentek, ami nekem jó volt, hiszen egészen Kobe-ig tudtam volna velük utazni, majdnem a célomig. 

Sajnos elég hamar jöttek a bajok. Alig mentünk pár percet, óriási dugóba keveredtünk. Ilyenkor tartják az Obont (halottak napja/ünnepe), és az iskolákban is a szokásos 2-3 hét tanítási szünetet, ezért sokan ilyenkor mennek nyaralni. Illetve már nappal korábban, a hírekben lehetett olvasni, hallani, hogy közeledik egy hatalmas tájfun, a Krosa. Ez önmagában nem lett volna baj, csak éppen Shikoku-n csapott le a legerősebben, ahova én is tartottam. Aznap, azaz augusztus 14-én hivatalossá vált, hogy le is fújják a Tokushimai Awa Odori fesztivált. Tudomásul vettem, de nyilván csalódott voltam. Ez van, majd legközelebb...

Kakehashi: Volt B terved, módosítottál az eredeti útiterveden?
Soma: Igen, kénytelen voltam. Egyébként nagyon jól telt az út a családdal, nem unatkoztam. Menet közben megnéztük a kocsiban a Mononoke Hime-t, beszélgettünk. A két, 4 és 6 éves kisgyerek meg úgy nézett rám, mintha földönkívüli lennék (fura nyelv, nem japán arc). Aranyosak voltak.

A dugó miatt mondta az apuka, hogy nem tudnak elvinni Kobe-ig, mert meg kell aludjanak egyet, nagyon fáradtak. Kinéztek nekem egy nagyobb pihenős parkolót, így esett a választás Fukuyamára. Éjjel megjött a tájfun szele az esővel együtt. Borzalmasan aludtam. Nem csak beáztam, de olyan erős vihar volt, hogy hiába feküdtem a sátorban, ide-oda cibált a szél. Másnap jöttek szólni jó korán (ha már nem tudtam egy percet se aludni), hogy legyek szíves vigyem el a sátram, rossz helyen vagyok. Hát mondom persze, kínozzatok ti is. 

Beültem a pihenő éttermébe, és elfogott egy érzés: kezdek elfogyni. Kezdek elfáradni az utam alatt. Ázok, fázok, vagy épp ömlik rólam a víz a melegtől, mindegy, hogy napközben, vagy éjjel a sátorban. Nem tudom kialudni, kipihenni magam rendesen. Fáradt vagyok fizikailag, és mentálisan. 

Nem is volt erőm, csak késő délután tovább indulni. 

Egy fiatal csapat vett fel, akik nem nagyon törődtek az autópályák sebességhatáraival. Egyébként Japánban városban, országúton és sztrádán egyaránt rettentő szigorúak a sebességkorlátozások, sokkal alacsonyabbak, mint máshol. Ennek ellenére a sofőr srác konstans 200 km/h felett taposta a gázt. Rövid beszélgetésünk alatt kiderült, hogy a japán éjszakai életben dolgoztak, ami mindent megmagyarázott...

Kakehashi: Mi volt a következő állomásod? Úgy emlékszem, hogy az Awa Odori másnapján is volt egy ünnep, amin részt szerettél volna venni.
Soma: Valóban, augusztus 15-én Awa Odori, augusztus 16-án Kyoto-ban pedig a Daimonji volt. Elviekben bőven odaértem volna Tokushimából is, most meg pláne, hogy egyenesen oda mehettem kitérő nélkül. Azonban a yakuzás csapat utáni éjjelem ismét egy csőd volt, és késő délelőtt tudtam magam összeszedni fuvar szerzéshez. 

De nem aggódtam, onnan nyíl egyenesen lehetett az autópályán Kiotó felé haladni. Egy Himeji felé tartó srác felvett, és addig el is vitt, de olyan borzasztó helyen dobott ki, hogy azt elmondani nem tudom. Lejött a pályáról, és egy isten háta mögötti mellékúton 2 órát vesztegeltem. Elkezdtem azon filózni, hogy necces lesz az esemény kezdetére, este 7-re megérkezni az ősi városba.

Egy idősebb, aranyos bácsi vett fel, aki elvitt egy jó ramen-eshez, majd a Himeji pályaudvarnál búcsút vettünk, ahonnan 1 óra séta volt visszaevickélnem egy forgalmasabb helyre (innen stoppoltam anno Naruto-ba is). Itt már világos volt nekem, hogy a következő fuvarral, ha nem jutok el Kyoto-ba, akkor valószínüleg lekésem az ünnepet!

Anya-lánya páros vettek fel, akik elnézték az utolsó lehetséges pihenőt..

Félreértés ne essék, nem haragszom én senkire sem, vagy nem szeretném, ha az olvasó bármilyen negatív konnotációt érezne velük kapcsolatban! Egyszerűen van úgy, hogy a jószándék nem úgy sül el, ahogy az tervezve volt. Egyébként is, hálás vagyok nekik, hiszen felvettek, oltalmaztak, és bármilyen élményt szereztek nekem!

Kakehashi: Sikerült eljutni végül Kyotóba?
Soma: A család az Osakai Kansai nemzetközi repülőtérre ment a fiúkért, úgyhogy az volt a tervem, hogy onnan vagy stoppolok, vagy vonatozok/buszozom. Amikor megérkeztünk és kitettek, láttam, hogy esélyem sem lesz stoppolni. Repülőtér, sok taxi, sok rendőr. Marad a tömegközlekedés. Ránéztem az órámra: este 7 óra múlt... Odaérni a 7-kor kezdődő ünnepre lehetetlen, ha csak nem Hermione Granger-nek hívnak. Bármivel innen 1.5 óra, ergo az ünnep végére is kétséges, hogy odaérek.

Szívás! Az egy dolog, hogy lekéstem az egyik ünnepet egy tájfun miatt. De a saját hibámból, fáradtságomból, és a rossz stoppjaim miatt lekésni egy másikat, az már más tészta. Nem haragudtam én senkire, magamra se. Sokkal rosszabb: az eddig is ingadozó motivációm szertefoszlott, és magam alá kerültem. Igazából a 2 napja tartó kálvária itt érte el a zenitjét, ami olyan erős gyomros volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. 

Körbesétáltam a repteret, ahol találtam egy fürdőt, és 500 yenért lezuhanyoztam végre normális körülmények között. A normál árú konbiniben vettem vacsorát. A hivatalos éjszakára kialakított váró, ahol aludni lehetett volna tele volt, és reggel pedig korán bezárt. Nem maradtam ott.

Kisétáltam a reptér várójából, befeküdtem egy mozgólépcső alá, letettem a polifoamomat, és aludtam egy jót. Végre egy hely, ahol nem esik rám az eső, nem süt rám a nap, nem néznek rám, mint a veszett kutyára. 

Kakehashi: Hogyan utaztál innen tovább?
Soma: Sajnos sehogy. Itt ragadtam és ez lett az én börtönöm. Mentálisan totál zsákutcába kerültem. Lekéstem a négy kiemelt, fix napomból kettőt. Másnap végre hagytak aludni, aztán békésen megittam egy friss kávét, és egész nap élveztem, hogy nem kell a táskát magamra vegyem, van légkondi, és kényelmesen elüldögéltem nézve a fel és leszálló repcsiket. 

Nemhogy nem volt erőm tovább menni, de őszintén bevallom, annyira apatikus állapotba kerültem, puszta gondolat és inger se volt, ami segített volna. Kicsit szellemként léteztem azon a reptéren, ahol semmi keresnivalóm sem volt. Csak megfigyelő voltam. Figyeltem az embereket, a búcsúkat és a találkozásokat. A dolgozók álarcba bújtatott automatikus köszönéseit és hajlongásait. A napot, ahogy reggel felkel és este lenyugszik. 

Nem voltak gondolataim. Lelkileg kiüresedtem. Elfáradtam, hogy minden nap fel kell kelnem, és mint a rocksztárok, megannyi embernek ugyanarra a 10 kérdésre, ugyanazt a 10 választ elmondanom: Ki vagyok? Honnan jöttem? Miért jöttem? Meddig maradok? Mit tudok Japánról? És így tovább…

Elfáradtam, hogy terveznem kell, hogy gondolkodnom kell a következő alváson, a következő stoppoláson. Elfáradtam, hogy sétálnom kell 10-20-50 km-t a hátamon 20 kg-val.

Itt van mosdó, fürdő, üzlet, légkondi, és wifi. 

Az emeleten találtam egy 140*140-es bőr kanapét, amin a következő napot eltöltöttem. Aztán az azutánit is. Az egész napot, és az éjszakát is. Végre egy kényelmes, még ha rövid ágy is, amiről a lábam lelóg. Nem érdekelt. Egész sokáig tudtam délelőttönként aludni, napközben a youtube-ot böngésztem, este meg filmeztem. Így teltek a napjaim.


A kansai reptéri hálószobám

Aztán mikor lecsillapodtam, az apátia átcsapott egy másik irányba. Hirtelen nagyon sok gondolatom támadt. Eddigi utazásom alatt is főleg magamban voltam, de most aztán pláne. Vlogolni se vlogoltam a reptéren, gyakorlatilag a bolti vásárlás alatti 2 mondaton kívül nem szólaltam meg. Gondolkodtam a múltról, a jelenről, a jövőről. Sok minden eszembe jutott, sok dolog, ami velem történt az elmúlt 1.5 hónapban, végre volt időm átgondolni, és feldolgozni. Ötleteim támadtak a jövőre nézve, és számot vetettem eddigi utazásomról. Mi az, amit eddig szerettem a világban, és mi az, amitől elment az életkedvem. Nagyon szürreális volt ez az egész. Egy idegen országban, egy nemzetközi helyen, és mégis, mintha közben én ott sem lennék.

Így teltek a napjaim. Gyakorlatilag a biztonsági őrök a 4. naptól kezdve úgy köszöntek nekem, mint ahogy szomszédnak szokás. Egyszer már játszottam Tom Hanks-et. Naruto tengerpartján a „Számkivetett” című film ikonikus jeleneteit rendeztem újra. Itt pedig, a Kansai reptéren, „A terminál” nevű alkotásban nyújtott alakítást ismételtem meg. Kezdtem viszont magam egyre rosszabbul érezni. Mit keresek én itt? Miért is jöttem én Japánba? Kezdtem frusztrálódni. Kezdtem aggódni, hogy a reptérnek is lassan feltűnik, hogy van itt egy csávó, aki napok óta itt alszik. Biztos azt gondolták, hogy késett a gépem... De ennyit? És ami a legfontosabb: Hogyan fogok én innen kijutni?

A 6. éjszakán eljutottam oda, hogy ez így nem mehet tovább. Össze kell szedjem magam, és kilábalnom ebből az önmagam által épített lelki börtönből. Tovább kell mennem, folytatni az utam, ami ide hozott. Eleget vesztegettem az időmet. Volt időm átgondolni és mérlegelni azt, amit kell. Elmentem utoljára letusolni, jól bereggeliztem, és összecsomagoltam. Letakarítottam az elmúlt napok otthonául szolgáló kanapét és búcsút intettem annak a helynek, ahová a szél sodort, ahol semmi keresnivalóm nem volt, és mégis, a legtöbb időt töltöttem egész 2 hónapos utam során. Majd lesétáltam a vonatállomáshoz, megvettem egy jegyet Kiotoba, felszálltam, és vissza se néztem. Csak minél messzebb jussak innen…

7 ÉJSZAKÁT VOLTAM AZ OSAKAI KANSAI REPTÉR RABJA.

Kakehashi: Hogy keveredtél vissza az eredeti kerékvágásba, és mi volt a következő állomásod?
Soma
: Shirakawago, a skanzen lett volna a következő helyszín. Iszonyat büszke voltam magamra, hogy le tudtam győzni a holtpontomat. Egyedül. A vonatról leszállva, egy nagyot beszívva a friss levegőbe, mosolyogva sétáltam el az előre kinézett autópálya parkoló széléig fél Kiotón át, és már mentem is stoppolni. Végre megint élveztem, hogy tudok másokkal beszélgetni, hogy nem magam vagyok, jólesett a társaság. Végül 4 fuvarral, kettőt éjszakázva ott termettem a közelben, a japán Alpokban, közel a látnivalókhoz.

Kakehashi: Az eredeti úti terved tudtad tartani végül, vagy volt város, ami kimaradt?
Soma: A repteres intermezzo kicsit megborította a dolgokat nyilvánvalóan. de nem volt vészes a helyzet. Amúgy is kicsit szellősre terveztem a dolgokat, belekalkulálva az előre nem kiszámítható faktorok miatti megcsúszásokat. De nem is ez a lényeg. Az epizód első felében arról meséltem, hogyan értem el a mélypontot az utazásom során. Most egy kicsit más irányt vesznek a dolgok.

Következő fuvarom Take-san és Kaze-san épp Shirakawago-ba ment. Mondták, hogy ők is most lesznek ott először, ne váljunk el, nézzük meg együtt. Tökéletes napsütéses időjárásra érkeztem meg a japán alpokba, ahol a hűs levegő legalább annyira jól esett az elmúlt hetek párás hője után, mint egy hajótöröttnek a pohár víz. Gyönyörű volt a falu, ahol lassan üde zöldből arany színbe csapott át a rizs, a tradicionális faházak közt pedig csak Kaede anyó (Inuyasha anime szereplője) érces hangja hiányzott.


Shirakawago- a japán Alpok Szentendréje

Nagyon jó társaság volt Take és Kaze-san, próbáltak szóval tartani engem, nehogy unatkozzak. Szépen körbesétáltuk az egész területet, ezen kívül benéztünk 3 épületbe is, amik múzeumként, vagy valami tematikus bemutatóházként funkcionáltak. A bejáratnál direkt előre mentem, hogy gyorsan elő vegyem a belépő díját, ne tartsak fel senkit. Take-san azonban a vállamra tette a kezét, rám mosolygott, hogy ne fáradjak, a vendégük vagyok, és érezzem jól magam velük. Ugyan ez történt az ebédnél is, ahol az egyik kedvencemmé vált hideg zaru soba tésztát fogyasztottuk el.

Ebéd végeztével kérdezték, én merre tovább, mert ők Takayama-ba mennek. Az nagyszerű, mert én is, úgyhogy egyértelmű volt a dolog, elvittek. Oda felé nem az autópályán mentünk, hanem a Sho-folyó mentén, ami talán az egyik legszebb út volt, ahol életemben jártam. Ajánlom mindenkinek. Az út során kérdezősködtek mindenről felőlem, és hogy pl. Takayama-ban hol fogok akkor aludni? Mondtam nekik, hogy ne aggódjanak, már kinéztem egy parkolót magamnak. Erre mindketten felkapták a fejüket, és elkezdtek egymással beszélgetni japánul, majd kapkodva telefonálni. Miután végeztek ezzel, elmondták, hogy ha velük utazom, akkor a családjuk tagjának tekintenek, és megtiltják, hogy ilyen veszélybe sodorjam magam, ezért nekik kötelességük rendes szállásról gondoskodni. Sajnos mivel fő szezon van, ezért az a hotel, ahol nekik volt foglalásuk tele volt, és még sok másik is, amit hívtak, így egy hostelbe tudtak szállást szerezni. Le voltam döbbenve...


Kakehashi: Itt is volt néhány említésre méltó esemény, ha jól emlékszem.
Soma:
Mondhatjuk így is. Este elmentünk közösen sétálni a városba, és megnéztük a Takayama-jinja-t. Megkérdezték nem baj-e, ha csak japán idegenvezető lesz, mondtam, hogy nem. Bár nem beszélek igazából japánul, sok mindent elcsíptem és értettem belőle. De sokszor van az, hogy egy idegen bizonyos dolgokat jobban ismer, mert ő tanulta, nem pedig beleszületett a kultúrába.

Egyszer feltett egy kérdést az idegenvezető, amire senki se tudta a választ. 20 japán turista és én, a gaijin. Én meg válaszoltam neki. Japánul... Erre, azzal a jellegzetes japán hangulatfestő  ’’heeee’’-vel kapta fel a fejét mindenki. Aztán amikor megkérdezte, hogy tudok-e japánul, és erre azt válaszoltam, hogy nem, még nagyobb volt a megdöbbenés. Kaze-san és Take-san arcán a szülők büszkeségét olvastam ki, hiszen velük voltam.

A tárlat végén egy férfi rosszul lett, elájult. Edző révén erre mindig készülni kell, és volt már ilyenben részem, nincs idő hezitálni. Én voltam az első, aki odarohant, és elkezdte az ilyenkor szokásos protokollt, és a sokkot kapott idegenvezetőt utasítottam, hogy hívjon mentőt, keresse meg az iratokat, az egyik turistát, hogy ezt fogja meg, a másikat-harmadikat meg hogy amazt segítsen.

Nagyon érdekes érzés volt, utólag meg pláne, hogy külföldiként, rám támaszkodott 20 japán, miközben egy japánnak segítünk, egy kis japán városban.

A kijáratnál a jinja vezetője külön meghajlással köszönte meg ezt, az amúgy emberi minimumot, hogy segíteni kötelesség. Take-sanék pedig, egy törülközőt ajándékoztak (Japánban szokták szuvenírként adni)



Takayamában a középkori Japánba csöppenhettünk be az ilyen utcákban sétálva.

Este életemben először yakiniku-t ettem (nem volt túl olcsó) a japán családommal, közben megbeszéltük a másnapi utazást. Ők mentek haza Shizuoka-ba, én meg Kamikochi völgyében szerettem volna kirándulni eredetileg 1-2 napot, de a reptéren töltött 7 nap miatt ki kellett hagynom.


Kakehashi: Meddig utazál velük végül?
Soma:
Abban maradtunk, hogy innen el tudunk menni a Suwa tó felé nyílegyenesen, amit a „Kimi no na wa” anime miatt raktam bele az utamba, onnan pedig majd tovább visznek, és a Fuji-sannál kitesznek. 

Este nagyon kavarogtak bennem az érzések a szálláson, egy hete még a spektrum másik végét jártam, magam alatt voltam, most pedig annyi jóságot kaptam.

Miután kiszellőztettem a gondolataimat, szólt a portás, hogy valami nagyon büdös az alvótérben, nem az én cuccaim-e azok (hostelben az ágyak egy közös légtérben vannak). A reptéren kimostam ugyanis mindent, de csak most volt lehetőségem kiteregetni, így 2 napig álltak a bezacskózva. Picit égett a pofám, de amúgy rock&roll...

Másnap reggel félúton megnéztük a nagy Hida cseppkőbarlangot (eddig nem is hallottam róla, nélkülük ide nem jutok el), amit érdemes megnézni, mert nagyon látványos. Ebédeltünk egyet, majd később, a Suwa tónál is pihetnünk egy fél órát. A Fuji felé az őt körülvevő öt tóból kettőnél megálltunk, de nagyon esős-ködös volt az idő, nem láttuk a hegyet.


Az egész barlang led lámpákkal megvilágítva egy más világ érzetét keltette

Mivel Fujinomiya felől szerettem volna megmászni, ezért ide volt kalkulálva a búcsúnk is. Ám mielőtt kimásztam volna a kocsiból, Take-san csak annyit mondott: „last shopping”. Én hiába hajtogattam, hogy köszönök már így is mindent, nagyon hálás vagyok, erre meg az volt a válasszuk: „money no problem’”, és bármi, amit megláttak, tették a kosárba. 2 tele zacskó elemózsia a holnapi túrámhoz, és egy üveg bor az aznapi estémhez..

A helyi uszoda biciklitárolójánál váltunk el egymástól. Bár tudom mi az etikett, és a sztereotípia, nehéz volt könnyek nélkül bármit is szólnom. Nem tudtam akkor mivel viszonozni azt a kedvességet, amit ettől a két igazán jó embertől kaptam, csak egy köszönöm szépennel, és a legmélyebb meghajlással.

Két napot utaztam velük, a japán alpoktól a szent hegyig. Fizettek reggelit-ebédet-vacsorát, belépőket és szállást. Sok ember hagyott bennem mélyen szántó kellemes érzéseket, de ők ketten mások voltak.


A japán családom: Take san és Kaze san

Take san és Kaze-san lett a JAPÁN APÁM ÉS ANYÁM!


Képgaléria:


A Fuji hegyet körbevevő 5 nagy tó közül az egyik. Háttérben ködbe burkolózva a Szent hegy.


A Kimi nona wa anime helyszíne, a Suwa -ko


A nagy Hidai cseppkőbarlang


A Sho folyót egy gáttal duzzasztották fel, gyönyörű látványt biztosítva. Nekem egy kenutúrára is célpontom lett.

vissza

About Us

  • Blog:
    • Merényi Krisztina
  • Photos, graphics:
    • Merényi Krisztina
  • Website programming:
    • Molnár Dénes

All rights reserved.
Copyright notice in connection with the text, image, sound and video materials of the website.