Soma-san hátizsákkal Japánban-12.rész:Tokiótól-Tokióig: avagy az utazásom keretbe foglalása

Soma Japán körutazásának utolsó állomásának egyike a Fuji hegy megmászása volt, másik pedig egy kiadós tokiói városnézés. Az utolsó napok is bőven okoztak izgalmakat, kalandokban most sem volt hiány. A hazautazás ténye pedig felidézte Somában az összes átélt élményt, gondolatainak eszenciáját a cikk végén olvashatjátok!

Kakehashi: Az előző részt ott hagytuk abba, hogy a Japánban megismert ’’családodtól’’ elbúcsúztál a Fuji hegy lábánál. Hogy tervezted a fizikailag talán legnagyobb kihívást az utazásod alatt, azaz megmászni a Fuji-sant?
Soma: Hála nekik, volt elég kajám, meg egy üveg borom, amit még este ledöntöttem. Amolyan katalizátor volt, amivel sikerült kicsit feldolgoznom az előző néhány nap történését.

Másnap direkt nem akartam korán kelni, mert én is este/éjjel akartam megmászni a hegyet, hogy a napfelkeltét láthassam. Hiába nem akartam korán kelni, valamikor 10-11 óra fele az uszoda személyzete felkérte személyemet, hogy távozzam...

Mivel borús volt az idő, ezért beültem egy konbinibe, és vártam az estét, közben néztem az útvonalat. Maga a hegymászás nem nyomasztott, jó kondiban voltam, és elvileg 4 óra alatt teljesíteni lehetett.

Este 6 felé magamra vettem a várost és nekiindultam, de nagyon hamar kiderült, hogy elnéztem a dolgokat. Tudniillik a hegy 10 állomásra van osztva, és az 5-től valóban 4 óra az út, ahova érkeznek a turista buszok. De én a 0-on se álltam itt, Fujinomiya város közepén. Innen még külön 28 km - 5 óra séta minimum az 5. állomás. Ezen kívül totál besötétedett, és őszintén bevallva másodjára jött volna jól egy pelenka Japánban, amikor a kivilágítatlan úton sétáltam az erdőben. Végül egy arra járó autót intettem le, aki felvitt a 3. állomásig. Azért csak ide, mert innen természetvédelmi területnek számít a hegy, és csak taxival, turista busszal, engedéllyel lehet behajtani. De innen is még 13 km volt hátra a szerpentinen. Nagy szerencsémre az állomások között járőröző éjszakai stáb megszánt egy ingyen fuvarral.

Amint felértem és szálltam ki a kocsiból, megéreztem azt a „gyengécske’’ 100 km/h feletti szelet. Az 5. állomás őre mondta, hogy tilos megmászni ebben a szélben, úgyhogy vagy a közeli 6. állomáshoz sétálok, ahol iszonyat sok lóvéért van szállás (kb. 15.000 yen/éjszaka), vagy visszamegyek a városba. 

Mondtam neki, hogy nekem egyik ötlete sem tetszik annyira. Meglátva a sátram mondta, hogy éjjelre meghúzhatom magam az üzlet előtti beugróban, ahol az esőtől és a széltől is némileg védve vagyok. 

Kakehashi: Milyen volt fent éjszakázni a szent hegyen?
Soma: Kiválónak nem mondanám, ugyanis csak azért nem repültem le a 2400 méteres magasságból, mert lekötöttem a sátram. Ezen kívül a 30 fokos, párás meleg után, a száraz 5 fokos hideghez nem nagyon ment az akklimatizáció. Szó szerint semmit sem aludtam.

Reggel természetesen fél 5-kor arra keltem, hogy „ohayo gozaimasu’’, az üzlet próbálna kinyitni, csak én az ajtóban elállom az utat. 

Mivel láttam, hogy jönnek buszok, én is nekiindultam kialvatlanul, az összes ruhát magamra véve, amit csak lehetett (pedig nagyon nem vagyok fázós ember). Ez az útvonal egyébként a legrövidebb, de egyben a legnehezebb is. Nincs kiépített, lekotort út, konkrétan 3776 méterig végig egy Rám-szakadék az egész.


Tízből kilenc térdsebész nem ajánlja

Az állomásokon a szállás mellett lehetőség van szintén jó drágán enni és inni, de isten bizony megérte életem legrosszabb kávéját és Miso levesét megvennem a fáradtság és a hideg miatt.

Az oxigénadósságra számítottam, így nem estem kétségbe, amikor nem tudtam már kielégítő mély levegőket venni a ritkás oxigén miatt. Tapasztalatlan, edzetlen próbálkozók készüljenek a legrosszabbra (fejfájás, hányinger, fáradékonyság, ájulás, legveszélyesebb az ítélőképesség elvesztése).

Én nem vagyok az az andalgós típus, ha megyek akkor megyek. Így pl. hiába volt kiírva, hogy ennyi méter és ennyi perc van hátra a következő állomásig, annál folyton gyorsabban mentem. Egy majd megfulladó egyetemista társasággal az utolsó, 9. pihenőn összehaverkodtam, és magam előtt hajtva őket, velük is 15 perccel gyorsabb voltam (borzasztó hálásak voltak, azt mondták, ha nem motiválom őket, visszafordultak volna, mert tényleg 10-20 méterenként megálltak, alig kaptak levegőt). Végül a 4-6 órás időt 3.5 alatt teljesítettem.

Fenomenális látvány volt, annak ellenére, hogy az erős széltől a komfortérzetem lejjebb került, de az érzés megfizethetetlen volt. Körben erdők a mélyben, és látni 100 km-es körben mindent. Nyilvánvalóan a feljutás fáradalma is növelte az értékét a feelingnek. Mindenkinek ajánlom, hogy jöjjön el, mássza meg, mert japán körökben is elismerésre lehet szert tenni vele. Van egy japán mondás: minden japánnak egyszer meg kell másznia a Fujit, de aki kétszer megy fel az bolond. Ebben talán benne van minden... Egyébként 2-3 nappal előtte érdemes tervezni a mászást, így az időjáráshoz alkalmazkodva, akár 10 fok és szélcsend is opció lehet.


Bármi is van ráírva, de 3776 m-en fent voltam nála!

Néhány órát nézelődtem, aztán egy 4 fős, huszonéves nemzetközi csapattal összeismerkedve leindultam a másik oldalt levő Fujiyoshida 5. állomásáig. Hosszú, de cikk-cakkban kanyargó dömperelt út. Nagyon fáradt voltam amikor megérkeztünk, pláne mert 1 napja nem aludtam. Emelett elfogyott a kajám, egy fél liter vizem maradt csak. Elfogyott a készpénzem is (ez japánban probléma, sok helyen/itt is csak azzal vásárolhatsz), és a következő város közel 30 km-re volt. 

Szóval amellett döntöttem, hogy majd holnap gondolkozom ezen, és inkább alszom egy jót. Ami megint nem jött össze, mert a 100 km-es szélhez most szakadó eső is jött, úgyhogy hajnali 3-kor az ezen az állomáson kialakított váróba beültem, és vártam a csodát. Végül délután egy kis segítséggel sikerült online jegyet vennem Tokyoba. Amint megérkeztem a Shinjuku pályaudvarhoz, elsétáltam egy parkolóig, és 3 nap után végre sikerült „normálisan’’ aludnom egyet.

Kakehashi: Tokió volt az utolsó városod is egyben ugye?
Soma: Igen, ez amolyan igazi keretes szerkezet. Első nap nem csináltam semmit, csak pihentem a plázákban, mielőtt utoljára belevettem magam a világ legnagyobb városába. Ezen kívül összeírtam nagyon akkurátusan az utitervem, hogy ne kóvályogjak, esti szállásom egy játszótéren állítottam fel. Második nap egész Shinjuku és Kabukicho nevezetességeit jártam körbe (üzleti negyed, közigazgatási toronyba ingyenesen felmentem), ahonnan mentem tovább este Shibuyába. Tettem egy kört előtte a Meiji szentélyben és a Yoyogi parkban. 

Shibuyába menet egy Jazz fesztiválba botlottam, utána meglátogattam a világ leghíresebb kereszteződését. Gyorsan elküldtem apáméknak a youtube-on élőben 0-24 közvetített videót, hogy ott vagyok. De valamiért nem értek rá és azt mondták, hogy majd visszanézik. Nem sikerült elmagyaráznom nekik, hogy ez élő egyenes adás, nem nagyon lehet visszanézni! Annyira felidegesítettem magam, hogy nem akarnak 2 hónap után végre látni, hogy beültem egy skybarba bosszúból, és valami iszonyat drága spenótós halcuccot ettem...


Ott középen valaki integet...

Még éjjel tovább barangoltam Roppongin át a Tokyo Towerhez. Ami szintén pazar látnivaló, pláne éjjel, pláne egyedül. Nem messze tőle, a háztömbök közt, egy szentély tövében pihentem meg.

Igazából évekig mesélhetnék (az ismerőseim tudják, hogy ha Japánról, az utamról van szó simán tudnék), hogy milyen volt Tokyo, meg mit láttam, meg részletesen, de azt gondolom, erre itt kevés a karakterszám, ezért mondom nagyvonalakban. 

Harmadik Tokiói reggelemen felkelve a híres Tsukiji halpiachoz kolbászoltam ki, illetve csak annak a helyéhez, ugyanis az olimpia miatt elköltöztették sajnos. Mellette a Tsukiji-Hongwanji buddhista templomban elkaptam egy privát szertartást (bárki vehet sok pénzért a szentélyekben, templomokban egyet), és egy kicsit csukott szemmel, tömjén füstben hallgatott kántálással el is varázsolódtam az alatt az 1 óra alatt.

Nyílegyenesen a sugárúton haladva Ginzán át végre láthattam a Kabukiza színházat, és Ginza legendás modern épületeit. A Hibiya parkban tett rövid szösszenet végeztével a császári palota következett, ami Tokyo szíve-lelke. Eköré épült gyakorlatilag az a kis halászfalu, amit az 1868-as nyitásig mindenki úgy ismert: Edo.

A Kokyo nemzeti kert nagyon unikális a többi Japán hortikultúrához képest, valamint az egyik legszebb szobornak ad helyet, amit kint láttam (Kusunoki Masashige szamuráj).Sajnos a palotába nem lehetett bemenni, és a külső kertek is zárva voltak, úgyhogy némi bolyongás és fényképezgetés után eltoltam a biciklim. Egyébként hatalmas a terület, és nem csak a palota van itt, hanem a nagy Budokan sportcsarnok és a Tudományos múzeum is.

Aznap még egy dolgot látogattam meg a Yasukuni szentélyt, ami egy ambivalens helyszín. Elvileg a harcban elesetteknek szentelték, így pl. a 2. világháború kamikaze pilótáinak is, ergo minden katonának, gyilkosoknak is akár.  Ez politikailag mindig egy darázsfészek hiszen, ha meglátogatja egy prominens személy, mindig botrány van belőle, hiszen a bűnösökhöz ugyanúgy imádkoznak.


Tokyo tower


Mintha egy mangaka razolta volna, a Hibiya park

Kakehashi: Még említetted, hogy találkoztál valakivel Tokyoban?
Soma: Igen-igen. Volt egy srác, akivel a kiutazás előtt itthon megdumáltuk, hogy ezen a napon összefutunk itt, mert ő is itt tanul majd azidőtájt. Írtam neki Yasukuni után, és szavatartó emberként állta ezt.

Be kell vallanom, amikor találkoztunk és beszélt hozzám magyarul, elkezdtem nevetni. 2 hónapja nem hallottam magamon kívül az anyanyelvemet, és iszonyat szürreális volt. Értettem, de közben olyan volt, mintha egy másik nyelv lenne, így végre el tudtam képzelni milyennek hallhatja egy külföldi (Zseniális! Imádom a magyar anyanyelvem, gyönyörű!)

Leugrottunk sörért a konbinibe, ahol összehaverkodtunk egy kínai származásu izraelita japán fickóval, akinek a lakásán jól berúgtunk közösen. Várjatok még egyszer leírom: egy magyarral találkozom Japánban, akivel együtt iszom egy kínai-japán-izraelita palival reggel 7-ig annak a lakásán. És én még azt hittem középsuliban, hogy a másodfokú egyenletek nehezek... 

Kakehashi: A következő volt az utolsó napod a felkelő nap országában...
Soma: Márktól délután 3kor elbúcsúztam, visszavonatoztam Akihabarába megcsodálni a technikai boltok kínálatát (idefelé eltévedtem Ikebukuro metró aluljáróiban, mert 13 vonal fut össze), majd Asakusa-ba nyargaltam, a Senso-ji szentélyhez. Talán emlékszik a kedves olvasó, hogy az első részben említettem, hogy ez volt gyakorlatilag az első dolog, amit láttam Japánban, amikor ideértem. És ennél keretesebb tényleg nem lehetne, mert ez volt az utolsó is. Itt el is fogott a nosztalgia, a gondolat, hogy ennyi volt, vége is. 

Könnyes szemmel szálltam fel az utolsó vonatra, ami kivitt a reptérre. Ott átpakoltam a táskám, hogy másnap ne kelljen ezzel törődnöm (kézipoggyász-feladni való), majd lekuporodtam a hatalmas csarnokban, és reméltem, hogy ha reggel felkelek, akkor júlus 7-re ébredek, amikor ideértem, és újra átélhetek mindent. Jót és rosszat egyaránt, hiszen ettől lett ez az út olyan, amilyen, ahogy én is így formálódtam. Reggel becsekkoltam, vettem néhány szuvenírt, és búcsút intettem annak az országnak, aminek azóta is a rabja vagyok. Tokió-Varsó 10 óra út után 17 óra átszállásom volt, majd 2019. szeptember 5-én délelőtt hazaérkeztem hazámba.

Sok mindent történt velem az alatt a 2 hónap alatt, és teljes őszinteséggel állítom: ez volt életem kalandja, és a legszebb 2 hónapom is. Az, hogy nem voltam elérhető, hogy egyedül voltam, annyira kiélezte az érzékeimet, hogy minden pillanatára emlékszem. Emlékszem minden egyes lépésemre, minden átfutott gondolatomra. Ha becsukom a szemem, mintha csak egy filmet néznék, amit én rendeztem, és én játszom a főszerepet. 

Gondoljon az olvasó nagyképűnek, de büszke vagyok magamra. Sok évnyi halogatás után megcsináltam, eljöttem, végigküzdöttem. Nem egy összkomfortos dolog 60 napot sátrazni a betondzsungeltől a kies óceánparton át a festői hegyek erdejében. Nem egyszerű minden nap céltudatosan felkelni, magadra venni a zsibbasztó melegben a 20 kilós táskád, és napi 50 km-t sétálni. De tudjátok mit? Semmit sem bántam meg! És igen, egy valódi hajléktalan voltam kint, egy olyan ember, akinek nincsenek társadalmi béklyói, egy szabad ember! Hiányzik nagyon!

Hiányoznak az ízek, a hangok, az illatok. A reggeli dobozos kávé, a konbinik ajtónyitása, az onigirik, egész japán organikus esszenciái. 

Hiányoznak az emberek, akik, ha csak egy szó által is, de közös kötelékeket alakítottak ki velem. Hiányoznak a fuvarjaim, és a jobban megismert, mondhatom barátaim. Akik elszállásoltak, együtt ittak velem. A japán apám és anyám. Egyszóval MINDEN! Nem ez volt az utolsó találkozásom velük, és Nipponnal, de csak egy dolgot tudok mondani:

DOUMO ARIGATOU GOZAIMASHITA



Így kell akadályozni a bolti forgalmat.


Ennyi van még időben és távolságban a csúcsig


A Fuji -san krátere


lyen a hegy az 5. állomásról nézve


Az olimpiai fáklyával


Tokió 200 méter 


A legszebb szobor Japánban


Tsukiji Hongwanji


Tokió szíve, ahol a császári palota és a kertje található

vissza

Impresszum

  • Blog:
    • Merényi Krisztina
  • Fotó, grafika:
    • Merényi Krisztina
  • Weboldal programozás:
    • Molnár Dénes

Minden jog fenntartva.
A honlapon közölt képek, szöveges anyagok mindennemű továbbközlése csak a tulajdonos előzetes hozzájárulásával lehetséges!