A japán oktatás helyzete a válságjelenségek árnyékában
Drasztikus változások figyelhetők meg az utóbbi évtizedekben a posztmodern japán társadalomban. A japán gazdasági csodának köszönhető 80-as évek „bezzeg országából” (Vogel 1979) napjainkra egy önmaga kulturális és nemzeti identitásának újra-definiálásával és rekonstrukciójával küszködő országot látunk magunk előtt (Muraközy 2016), amely nagy elszántsággal és nem-kevés kompromisszum árán törekszik az egykori status-quo részbeni helyreállítására. A társadalmi válság-jelenségek között megemlítendők olyan tényezők, mint a társadalom elöregedése, a népességfogyás, a megváltozott társadalmi érintkezési normák, a társadalmi nemi szerepekben bekövetkezett átalakulások, az oktatás és a digitalizáció terén jelentkező kihívások. A mindezek hátterében keresendő kiváltó okok között kétségtelenül meghatározóak a gazdasági és munkapiaci átrendeződések csakúgy, mint általánosságban a globalizáció hatásának betudható értékrendi és szemléletbeli változások. Ezek együttesen Japánnak a világgazdaságban, de kitüntetetten a kelet-ázsiai térségben elfoglalt geopolitikai súlyára is érdemi hatást gyakorolnak. Dr. Hidasi Judit japanológus, egyetemi tanár ebben a tanulmányban a fenti válságjelenségek közül az oktatás kérdését érintő néhány jelenségével foglalkozik.
Japánban a felhőtlen és boldog kisgyermekkort a betörés korszaka követi az iskolai oktatásba történő belépéssel. Az oktatás a hagyományos japán értékeket – kitartás, önfegyelem, „besorolás” a csoportba, kollektivizmus stb. – igyekszik a maga módján megőrizni és továbbadni, de kevés sikerrel, mert a mai iskolások ezek befogadására sokkal kevésbé alkalmasak, mint a megelőző generációk. Az oktatás sem szerkezetileg, sem tartalmilag, sem módszertanilag nem tudja követni a japán társadalomban zajló változásokat. Az ebből a feszültségből adódó konfliktusokra az iskolások és a fiatalok egy része sajátos tiltakozás formákkal reagál. Az oktatási rendszer szervezeti és működési anomáliáira utal, hogy egyre több gyerek tagadja meg az iskolába járást, mások évekre-évtizedekre bezárkóznak, megint mások fiatal felnőttként csak alkalmi munkákból vegetálnak stb. Sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy mit és hogyan kéne az oktatásban és a nevelésben tenni ahhoz, hogy egy felelősségteljesen gondolkodó és gondoskodó nemzedék nőjön fel.
Gyereknek lenni jó
alighanem mindenhol a világon, de különösen az Japánban. A japán csecsemőnek születése után nem kell elszakadnia az édesanyjától, nem kell egyedül aludnia, nem kell külön szobában egyedül unatkoznia. Az anya szinte egész nap a testére kötözve hordozza a gyereket – akár két-három éves koráig is – vele van reggeltől estig, a gyerek érzi az anya testének melegét, minden szívdobbanását. A japán kisgyerek a szülők hálószobájában, az anyai melegség biztonságában alszik – sokszor akár kis serdülőkorig. A tatamira párhuzamosan elhelyezett futon-okon történő alvás a meghitt családi együttlétek szinte egyik utolsó bástyája – amit sokszor még a korszerű kényelemmel berendezett nyugatias lakásokban élők sem adnak föl egykönnyen.
A fizikai-testi közelség biztosította biztonságon kívül a kisgyermek élvezi a szülők és a környezet oly mértékű engedékenységét, amely Európában szokatlan. Gyakran látni vadóc és fegyelmezetlen kicsiket, akik rohangálásukkal, zajosságukkal, makacsságukkal és mindent megtapogató kíváncsiságukkal határozottan zavarják a környezetüket, de a szülők a legkevésbé sem zavartatják magukat. Nem fegyelmezik őket, nem szólnak rájuk. A kisgyereknek mindent szabad.
Japán anya a gyermekével
A bölcsőde és óvoda hálózat közel sem annyira elterjedt és fejlett mint Európában. A ritka kivételnek számító egész napos gyermekintézményeknél sokkal több a félnapos, pár órás foglalkozást biztosító magánintézmények száma, amelyek közül számosan inkább csak gyermek megőrzőként funkcionálnak. Az anyák ugyanis ritkán térnek vissza teljes munkaidőben dolgozni a gyerek mellett: a családok többsége fontosabbnak tartja azt, hogy az anya teljes energiájával és figyelmével a gyerek jövendőjéhez alapozza meg a feltételeket: azaz a lehetőségekhez képest a legkedvezőbb környezetet teremtse meg a majdani iskolai tanuláshoz és a különórák megválasztásához. Noha hivatalosan az irás-olvasás oktatás az elemi iskola feladata lenne, szinte nincs olyan gyerek, aki mire az iskolába kerül, ne ismerné a japán szótagírások (hiragana és katakana) legalábbis egyik változatát – mindkettő 48-48 szótagjelből áll. A gyerekeket érő vizuális és manuális impulzusok (rajz, formázás, origami, íráselőkészítő feladatlapok stb.) rendkívül erősek, és a gyerekek az iskoláskort megelőző legfogékonyabb korukban ezeken nőnek fel – sokkal inkább, mint nálunk. Japánban ugyanakkor a kommunikációs és verbális készségek fejlesztésére jut a nálunk megszokottnál kevesebb idő – ami meg is mutatkozik a későbbi életkorban fellépő kommunikációs zavarokban.
A japán gyerekek is – a világ fejlett országaihoz hasonlóan – egyre inkább urbanizált környezetben nevelkednek. A korábbi generációknál természetes szabadtéri játékok, utcai fogócskák, labdajátékok, bolondozások szinte teljesen kiszorulóban vannak. Helyettük belép már kisgyermek kortól a televízió, a video és a komputer-játékok világa, az okostelefonok használata. Ennek a folyamatnak a káros hatásáról – mind egészségileg, mind társadalmilag – nem győznek cikkezni – ugyanakkor lényegében semmi sem történik egy ember- és társaskapcsolat központú szemlélet kialakítására. A szobák homályában gépekkel kommunikáló gyerekek elmagányosodása és elidegenedése korábban nem tapasztalt, társadalmi méreteket öltő pszichés problémákhoz vezet.
Japán gyerekek videójátékoznak
A korszakváltás
A kisgyermekkor boldog és felelőtlen korszakát nagyjából az iskolába lépéssel egyidejűleg fokozatosan és szisztematikusan váltja fel a „betörés” időszaka. A közösségbe kerüléssel a szabályok és a megszorítások egyre kevesebb mozgásteret engednek a gyereknek – és mire feleszmél, addigra már be is sorolt a szigorú iskolai rend és a napi magolási rutin menetébe. A korlátozások egyre sokasodnak, az egyéni ambícióknak és kedvteléseknek mind kevesebb tér és idő jut. Mint ahogyan a drótokkal és merevítőkkel vezényelt díszfák esetében gondosan nyirbálják, visszametszik és szabályos, ámde mesterséges rendbe terelik a rakoncátlan és ki-ki türemkedő ágakat, úgy a gyerekek egyéniségét is szisztematikus módon alakítják, nyírbálják és végső soron gondos ráhatással visszafojtják. Egy jól ismert japán közmondás is tükrözi ezt a folyamatot: Addig hajlítsd a fát, amíg még fiatal. Régebben ezt a folyamatot a gyerekek sokkal nagyobb alkalmazkodó képességgel élték meg, mint manapság. Két ok miatt vált kritikussá a helyzet: egyrészt a gyerekek java része egyke, és mint ilyen a családi környezetben privilegizált helyzetet élvez. Ehhez képest az iskolai közösségi regulákat és elvárásokat relatíve nagyobb kihívásnak és tehernek éli meg, mint a testvérek között szocializálódott korábbi generáció. Másrészt a technológiai forradalom jóvoltából a japán otthonokban is külföldi életforma minták, a külföldi – elsősorban észak-amerikai – életvitel és értékrend üzenet-áradata felkavarta és megzavarta a hagyományokat, a japán életformát és értékrendet. A mai japán gyerekek egyre nehezebben tűrik az ezekből az ellentmondásokból adódó feszültségeket.
Japán kisiskolások
Iskolásnak lenni
Az oktatás sem szerkezetileg, sem tartalmilag, sem módszertanilag nem tudja követni a japán társadalomban zajló változásokat. Az oktatás számos, hagyományos – egyébként a konfuciánizmusban gyökerező kulturális és etikai értéket – kitartás, önfegyelem, „besorolás” a csoportba, kollektivizmus stb. – igyekszik a maga módján megőrizni és továbbadni, de kevés sikerrel, mert a mai iskolások ezek befogadására sokkal kevésbé alkalmasak, mint a megelőző generációk. Egy sor, a japán kultúrához kötődő sztereotípia megdőlni látszik (Matsumoto 2002). Az új generáció már nem vallja magáénak azokat az értékeket, amelyek ez idáig a japán társadalom és kultúra sajátosságát jelentették, és amelyek egyúttal a koherenciáját is alkották. A csoportszellem helyett az individualista értékek nyernek egyre nagyobb teret. Ez egyre inkább érezhető az oktatási térben csakúgy, mint a családi közösségekben. Ennek persze egyik oka abban keresendő, hogy a gyermekek javarésze manapság testvérek nélkül nő föl, hiszen a születésszámok is drasztikusan lecsökkentek: 2021-ben a termékenységi mutató 1,39 volt (Globális Termékenységi Statisztika 2022). Egy másik okként felhozható, hogy sem az oktatás szerkezete, sem a tartalma, sem a módszertana nem követte a világban zajló változásokat. Az az oktatási szellem (Hidasi 1993), ami kiválóan szolgálta a 20. század második felében a gazdasági felemelkedés korszakát – fegyelmezett, kollektivista, szabálykövető, lojális fiatalok nevelése – mára már meghaladottá vált: a tudásalapú társadalom önálló gondolkodásra képes, innovatív, dinamikus, a világra nyitott, nemzetközileg is kommunikációképes fiatalokat igényelne. Ezekből Japánban sokkal kevesebb van, mint más ázsiai országokban.
A japán iskolákban sok a szabály
Az iskolások körében jelentkező deviancia jelenségeket több szakszó kialakulása is tükrözi: a tókó kyohi (az iskolába járás megtagadása) és a futókó (nem-megjelenés az iskolában). Az okok között gyakran említik az iskolai csúfolást, kínzást (ijime), a társas kapcsolatok zavarát, vagy a túlzott elvárásokat. A csúfolás, kiközösítés és kínzás más kultúrákban és más társadalmi formációkban is fellelhető (bentlakásos iskolák, „gólyaavatás”, katona újoncok stb.), de a japán ijime sajátos abból a szempontból, hogy mind mélységében mind mennyiségében kitűnik azoktól. A japán ijime a fizikai és lelki kínzások különféle változatait és fokozatait felvonultató halálosan komoly tortúra, ami nemegyszer vezet gyilkossághoz vagy az áldozat részéről akár öngyilkossághoz is. Ennek szociál-pszichológiai okain kívül (a „kiközösítés” minden japán számára a legrettegettebb stigma) szocio-kulturális magyarázata is van: mind az iskola, mind a család igyekszik eltitkolni az érintettséget a jó hírnév elvesztésétől való félelmében.
A japán közösségi portálokat használók fiatal generációjának egy része iskolapéldája az orwell-i attitűdnek: magányossá, elszigeteltté válnak, még kevesebbet találkoznak vagy kommunikálnak ismerőseikkel, barátaikkal, családjukkal, mint eddig, és bezárkóznak egy virtuális világba. Az ismerősi kör átalakul: az élő emberi kapcsolatok helyét átveszi a virtuális világban kialakított közösség – amelynek tagjaival jószerivel soha nem is találkoznak és akikkel a való világtól eltávolodott mesterséges világban érintkeznek. Ennek legszélsőségesebb megnyilvánulása és egyben égető társadalmi problémája a serdülő életkortól jelentkező hikikomori jelenség, amely hivatalosan közel egy millió, a valóságban akár két-három millió fiatalt is érint. A fiatal esetenként évekig, de akár évtizedekig sem kommunikálni, sem érintkezni nem hajlandó családi környezetével és a külvilággal (Hidasi 2012). A jelenség érintettjei döntő hányadban (80%) fiúk. A jelenség az 1980-as évek második felében ütötte föl a fejét, a 90-es évektől egyre rohamosabban terjed. A közvélemény eleinte bagatellizálta az előfordulásokat és családi vagy magánügyként állította be – ennek megfelelően majd egy évtizedig nem is kapott nagy nyilvánosságot. Ami a japán társadalom-lélektan ismeretében érthető is: minden család igyekezett a dolgot titokban tartani, nehogy megszólják őket. Sokan évekig áltatták a környezetüket azzal, hogy a gyerek azért nincs szem előtt, mert külföldön tanul, vagy mert vidékre költözött rokonokhoz. A családok egy jelentékeny hányada nem vállalja a szégyent: bevallani az érintettséget. A hikikomori mint viselkedés szindróma egyfajta tiltakozás kifejezésre juttatása: tiltakozás az ellen a fennálló rend ellen (társadalmi, oktatási, családi), amelynek az érintettek nem óhajtanak szereplői lenni, amelyben nem kívánnak szerepet vállalni. Más kérdés, hogy ezzel a magatartással nem egyszerűen a tiltakozásukat fejezik ki, hanem önmagukat is lerombolják és társadalmilag egy kezelhetetlen állapotot idéznek elő. Ilyenformán a hikikomori személy a társadalmi kapcsolattartásból és az oktatásból kiesik, az alkotó tevékenységektől elszokik, és azon kívül, hogy önmagát leépíti, a társadalom se számíthat rá, mint leendő aktív tagjára.
Hikikomori jelenség
Egyetemistának lenni
A joggal kritizált gyenge angol tudáson kívül a nemzetközileg konvertálható képességek nem-elégséges volta a fő gátja a japán fiatalok érvényesülésének a nemzetközi megmérettetésekben. A felsőoktatásig is arányaiban kevesebb fiatal jut el, mint a fejlett ázsiai szomszédok némelyikében. Az egyéni, kreatív gondolkodásról iskolás korban leszoktatott fiatalok többsége egyetemi évei alatt sem törekszik önálló, érdemi munkára és gondolkodásra. Kiderült, hogy a képzés tartalma egyre kevésbé felel meg a mai kor követelményeinek. Egyrészt a túlzott uniformizáltságnak tulajdoníthatóan a magasabb képzési szinteken fokozottan mutatkozik meg a kreativitás hiánya. A posztgraduális képzésben olyannyira szükséges egyéni alkotó készség híján a japán diákok egyre kevésbé állják meg a helyüket az erősödő nemzetközi versenyben. Ezt tetézi az idegen nyelvtudás hiánya - az angol oktatás változatlanul az egyik leggyengébb láncszem a japán oktatási rendszerben. Egy másik probléma, hogy a japán közoktatási követelmények a mai nemzetközi elvárásoknak – sem a magasabb oktatási szinteken, sem a munkapiacon – nem igazán felelnek meg. Ez a japán diákok és a japán munkavállalók számára a megnyíló világban hátrányt jelent. Ha másért nem, hát ezért is szükséges sok területen a változtatás, a reform. Az oktatás tehát mind szerkezetileg, mind tartalmilag, mind módszereiben módosításra szorul.
Alvó egyetemista diák
Átalakulóban van a japán önkép. A fiatal japánok érintkezési szokásai megváltoztak, és az élő, személyközi kommunikáció helyett egyre inkább a virtuális térbe tevődnek át az interakciós formák: a vonaton, metrón egymás mellett ülő iskolások és diákok beszélgetés helyett szívesebben választják az sms-küldés és az internetes érintkezés különféle formáit. Érzelmeiket sem kívánják többé elrejteni olyannyira, ahogyan azt a társadalmi etikett mindezidáig megkívánta. Ehhez az új technológiák is besegítenek: tálcán kínálják ugyanis a lehetőséget az igazi „én” elrejtésére, és a valóditól elszakadt virtuális világban a társadalmi kötöttségektől mentes önkép kiélésének a lehetőségével bátran élnek is a japán fiatalok.
Beszélgetés helyett mobilozás
Megkésett önállósodás
Azok a gyerekek, akik abban a légkörben nőttek föl, hogy a szülői ház minden problémájukat megoldja, nem esnek kétségbe akkor sem, ha nem sikerül tanulmányaik befejezése után elhelyezkedniük. Kialakult két csoport: a furíta (freeter) generáció és a NEET-generáció. A furíta generáció tagjainak olyan fiatalokat tekintenek, akiknek van ugyan valamiféle kereseti forrásuk, de tisztességes munkahelyük nincs. Alkalmi munkavállalásból élnek – és ez ugyan a napi szükségleteiket anyagilag fedezi, azonban nincs se társadalom-, se nyugdíjbiztosításuk. Ez a bizonytalan jövedelem-forrás család-alapításra természetesen nem alkalmas. Ezért házasságra és gyerekvállalásra nem is gondolnak. A NEET (no education, no employment, no training) generáció tagjai a társadalmi felelősségérzet hiánya szempontjából még súlyosabb esetet jelentenek. Ök se nem tanulnak tovább, se nem vállalnak munkát, se pedig szakképzésben nem vesznek részt – elsősorban nem anyagi okokból, hanem érdektelenségből. Lelkiismeret furdalás nélkül élősködnek a szüleik nyakán – a vonatkozó japán kifejezés az angolból képzett „parasaito singuru” (parazita szinglik) megjelöléssel illeti őket. Felnőtt tehát egy olyan nemzedék, amelynek a társadalmi felelősségérzete nem alakult ki. Ezért sokan az oktatást hibáztatják.
NEET generáció
Az értékrendben bekövetkező változásokban a generációs elválasztó vonalak majdhogynem tisztán meghúzhatók. Nem a társadalom egészében, hanem a társadalom egy rétegében – a fiatalok között – indult el a változás, ami azt eredményezte, hogy akár ugyanazon a családon belül is gyökeresen ellentétes viselkedésminták figyelhetők meg: például a cégért önmagát és családja érdekeit feláldozó szorgos apa, és sem tanulni, sem dolgozni nem akaró fia. A családért otthonában szorgoskodó anya, és a minden keresetét önmagára költő, költekezően élő lánya. Sok európai államhoz hasonlóan Japán is küzd azzal a problémával, hogy míg az életkörülmények javulásának köszönhetően a születéskor várható élettartam egyre magasabb, addig a népesség összlétszáma fogy, egyre kevesebb gyerek születik. Az idősek száma egyes becslések szerint évi 650 ezerrel nő, a várható élettartam pedig 2025-re elérheti a nőknél a 89, a férfiak esetében a 82 éves kort.
Elmagányosodás és a társadalmi felelősség hiánya ismert jelenség Japánban
Kilátások
Kérdés, hogy a most felnövekvő gyerekek generációja képes képes lesz-e majd – társadalmi kötelezettségeinek eleget teendő – a megnövekedett létszámú idős korosztályról gondoskodni? Ebben a vonatkozásban Japánban is sokasodnak az aggodalmak és a kérdőjelek: hogyan tovább, mit és hogyan kéne az oktatásban és a nevelésben tenni ahhoz, hogy egy felelősségteljesen gondolkodó és gondoskodó nemzedék nőjön fel. Mind a kormányzat, mind a társadalom és az egyének szerepe is elvitathatatlan ebben a folyamatban.
Lépni kell az oktatás és a tudományos fejlesztés területén az új – nemzetközi – igényeknek megfelelően. Japán a nemzetközi közhiedelemmel ellentétben a digitalizáció terén számos vonatkozásban jócskán elmaradt szomszédaitól. Suga Yoshihide miniszterelnök rövid, egyéves mandátuma alatt egyik első intézkedésként 2020 szeptemberében jelentette be a „Digitális Hivatal” létrehozását azzal a céllal, hogy a köz- és a magánszférában egyaránt serkentsék a működési hatékonyságot. Ezt a digitalizációt serkentő kezdeményezést az a felismerés motiválhatta, hogy Japán egyre kevésbé vonhatja ki magát a globalizáció alól. Nemcsak Japán nem nyílt meg kellőképpen, azaz stagnált e vonatkozásban, hanem ezzel egyidejűleg más, kisebb és ezért mozgékonyabb, dinamikusabb országok (Szingapúr, Dél-Korea, Taiwan stb.) erőteljesen előre haladtak. Ezen azonban Japánnak saját jól felfogott érdeke miatt változtatnia kell, hogyha továbbra is egyik vezető tagja akar maradni a nemzetközi közösségnek. Ugyanakkor szembesülnie kell számos olyan kihívással, amelyektől további boldogulása függ. Ezek egyike a társadalmi válságra adandó hatékony válasz: a megváltozott társadalmi viselkedésminták, a fiatal generáció által kikövetelt érték-átrendeződések átírják a hagyományosnak és kizárólagosnak tartott normákat. A társadalmi válságjelenségek egymást generáló és ugyanakkor erősítő bonyolult rendszert alkotnak, amelyekből a kilábalás csak komplex problémakezeléssel tűnik ígéretesnek. A társadalmi egyensúly, bizalom és dinamika újraépítése és visszaállítása alapvető előfeltétele lehet a további gazdasági fejlődés kibontakozásának.
Japán digitalizáció
Felhasznált irodalom
GTS= Globális Termékenységi Statisztika 2022 https://worldpopulationreview.com/country-rankings/total-fertility-rate
Hidasi Judit (1993): A japán értékrendszer és oktatás tanulságai Magyarország számára. Szakmai Füzetek 1. Külkereskedelmi Főiskola, Budapest, 41-66.
Hidasi Judit (2012): Virtuális világteremtés Japánban. KORUNK (Kolozsvár) 23/12. pp. 3-11.
Kingston, Jeff (2004): Japan’s quiet transformation: social change and civil society in the twenty-first century. London: Routledge Curzon.
Matsumoto, David (2002). The New Japan – Debunking Seven Stereotypes. ME: Intercultural Press.
Muraközy László (2016). A japán rejtély: Útteremtő csodák és végzetes zsákutcák. Akadémiai Kiadó: Budapest.
Vogel, Eric F. (1979). Japan as No.1. Lessons for America. Harvard University Press.
Képek: Pinterest, BBC Science Focus Magazin, Nippon.com, Focus news, Japan Times